Valószínűleg minden filmrendező, de akár bármilyen más területen alkotó egyén úgy van vele, hogy be van fejezve a nagy mű igen, a gép forog, az alkotót meg eszi a fene, mert rövid volt a határidő, elveszett egy jó felvétel, rossz lett a hang, vagy a jóég tudja mi, úgyhogy bár csak meg lehetne ezeket valahogy utólag heggeszteni. Aztán egyes rendezők ennek neki is állnak, általában tragikus eredményekkel. Coppola pl sikeresen csinált az amúgy sem kifejezetten acélos Keresztapa háromból egy teljesen nézhetetlen katyvaszt, az újravágott Apokalipszis mostot meg már meg se mertem nézni. Kevin Smith is berakott egy teljesen felesleges epizódot az amúgy hibátlan Shop-Stop-ba...szóval vannak ilyenek. Tarantino meg most kihozta a Kill Bill két részét egybe, és így lett egy Whole Bloody Affair. Volt értelme hozzányúlni?
Szerencsére itt nincs sok újdonság a korábbi verziókhoz képest, csak O-Ren eredettörténete lett megtoldva egy kis extra anime szekcióval, amelyben megöli Pretty Rick-et, Matsmumoto nagyfőnök jobbkezét, aki az apját is megölte. Engem nem kifejezetten érdekelt, hogy mi lett ezzel a karakterrel, de most kiderült. Meghalt. A harc azonban nekem kicsit izé...ok, hogy ezek az anime részek, meg az egész film nem épp a realizmusa miatt ismert és jó és sikeres, de azok a gránátok a liftben elég furán viselkednek. Lehet Tarantino úgy volt vele, hogy ha már elfogadtuk a tényt, hogy az emberekből gejzír módra tör fel a vér az egyes vágásokra, akkor ezen már senki nem hőböröghet. Hát jó.
Kiderül még az is, hogy mennyire csonkolta meg Beatrix Kiddo Sophie Fatalét. Vagy hát az minden esetre kiderül, hogy a másik karját is lecsapta. Ez megint olyan, hogy...ok, de minek? Még amikor általánosban néztük ezt a filmet, akkor nagyban ment a spekuláció, hogy na vajon mit vágott még le Uma Thurman? És aztán a találgatás utána sem állt meg. Mindig úgy néztem a jelenetet, amiben Sophie Fatale legurul a kórház elé, hogy na nézzük, hátha most meglátok valami részletet. Most már tudjuk. Vagy hát többet tudunk. Lehet, hogy ez még mindig nem minden, de újabb feleslegesen lerántott lepel.
Nagyjából ennyi az újdonság, vagyis hát hittem én, aztán végigültem a creditrollt a film végén, és jött még egy elveszett fejezet, Yuki bosszúja. Mint az kiderül, Yuki Gogo testvére, és ugyanolyan őrült kb. A fejezet animált, a stílust meg az elején nem tudtam hova tenni, aztán leesett, hogy ez valami Fortnite izé akar lenni... hát ezt kár volt. Ez a minifejezet nem ad semmihez semmit hozzá, nem néz ki jól, nincs benne semmi emlékezetes szöveg, vagy jelenet, sőt még a vér is csak kék pixelekből áll. Értem én, hogy rá kell játszani a fiatalabb közönségre, meg az Epic Games biztos fizetett valami szép summát ezért, de nagyon kár volt beletenni ezt egy olyan filmbe aminek a címe, hogy BLOODY AFFAIR. Hát akkor hol a Blood Mr. Tartanio?
Na mindezt leszámítva viszont két nagyon radikális konklúzióra jutottam a Kill Billel, meg talán úgy ámblokk Tarantino munkásságával kapcsolatban.
Az első az, hogy a Kill Bill Tarantino legjobb filmje. Ezt eddig azért volt nehéz kimondani, mert akkor melyik? Az egy, vagy a kettő? És akkor ezen ment a lamentálás, hogy a kettő közül melyik a jobb, és én is állandóan billegtem a kettő között, bár általában mindig a második felé billentem. Így viszont nem kell ezen cívódni többet. A kettő most egy. Ráadásul egy olyan film, aminek minden túlzás nélkül az összes jelenete filmtörténelem. Ahogy az elején Beatrix megérkezik Vernita Green meseházikójába, verekednek, hazaér a kislány, a texasi rendőrök helyszínelése, stb stb. Nincs egy darab üresjárat se, az összes sor klasszikus.
Persze ugyanezt el lehet mondani a Ponyvaregényről is, de a Ponyvaregénynek nincs igazi érzelmi töltete. Tele van abszurd humorral, de nincsenek benne megható jelenetek, meg igazán azonosulható élethelyzetek sem. Miért, a Kill Billben vannak? Naná! Ahogy O-Ren végignézi a családja kivégzését, Beatrix és Bill összes közös jelenete, Bud megalázott élethelyzete...ezek mind olyan dolgok, amikbe bele tudjuk helyezni magunkat. Alapból egy olyan dolog vezérli a történetet, amit mind ismerünk: a bosszú. Most ehhez képest a Ponyvaregényben...?
A második konklúzió még radikálisabb, és jó tarantinosan messziről indítom. Szóval az idei évem eddig nagyjából azzal telt, hogy western filmeket néztem orrba-szájba és szinte minden egyes filmnél volt egy "hopp innen nyúlta a Tarantino a...." felkiáltásom magamban. Főleg zenék, de néha sztorielemek, vagy beállítások, de a lényeg, hogy mindig volt valami. A legjelentősebb ilyen talán a Death Rides a Horse volt, aminek kb a 70%-át átemelte Tarantino a Kill Billbe, zenét, karaktereket, kompozíciókat, sztorit, ami van. Ezzel együtt azt mondom, hogy Tarantino nem hogy nem lop, hanem hogy ezek a filmek azért születtek meg, hogy évtizedekkel később alkotóelemei lehessenek valaminek, ami túlmutat rajtuk. Ez a valami pedig a Kill Bill.
Mert hát legyünk őszinték: hiába jön mindenki ezzel "Tarantino csak lopni tud" dumával, tudja bárki is, hogy mit lopott és honnan? Én szeretném azt hinni, hogy úgy kb láttam a 20%-át annak, amiből Tarantino építkezett, és már ezzel is rohadtul egyedül érzem magam a világban. Ki az aki még látta rajtam kívül a Lady Snowbloodot? Vagy a Shogun Assassint? Vagy akár a már emlegetett Death Rides a Horse-t? Senki. Ezek a filmek nagyjából el fognak tűnni a filmtörténelem homályában, vagy hát megmaradnak az ilyen magamfajta félőrülteknek, de nem képezik részét a nagy filmtörténelmi kánonnak. A Kill Bill, meg az összes többi Tarantino film viszont a csúcs. Ha Tarantino már nem lesz többé, a munkássága egy polcon lesz Stanley Kubrickéval meg David Lynch-ével.
Arról már nem is beszélve, hogy Tarantino egyszerűen jobban használja ezeket a "lopott" dolgokat, mint az eredeti alkotók. Ott van pl. a The Strange Vice of Mrs. Wardh főcimzenéje, ami egy elég ikonikus jelenet aláfestése, konkrétan Edwige Fenech-et megerőszakolják az esőben. Nagy jelenet, de valahogy a dal melankóliája szerintem sokkal jobban passzol Bud életről lemondott elmélkedéséhez. That Woman deserves her revenge. And we deserve to die.Stb. Hibátlan. Ezt a zenét ehhez teremtették. Vagy pl. amikor a Crazy 88 felsorakozik Beatrix ellen, akkor felcsendül a már emlegetett Death Rides a Horse főcíme, és hát lehet csak azért, mert előbb láttam a Kill Billt, de nekem ez a dal már sokkal inkább valami ázsiai hangulatú valami, mint western.
De egyébként ezt igazolja az is, hogy Ennio Morricone egyetlen Oscarját is pont Tarantino Hateful Eight-jéért kapta meg. Igen, hatalmas történelmi igazságtalanság, hogy a filmtörténelem legikonikusabb zenéit szerző művész munkásságát mindössze ennyire értékelte az Akadémia, de hát az a helyzet, hogy a filmjei 99%-a nem ütötte meg az Oscar szintet. Ugye az Oscarra való jelölésnek vannak bizonyos kritériumai. Régen nem tudom mik voltak, de gondolom a sok spaghetti western ezeket már akkor sem teljesítette. Tarantino kellett ahhoz, hogy Morricone munkássága (is) célba érjen.
Aztán persze majd jó lesz visszanézni 20-25 év múlva, hogy vajon hol lesz akkor a Kill Bill meg Tarantino. Kb két éve próbáltam valami Ponyvaregényeset mondani az irodában szorgoskodó 18 év körüli gyakornokokak, aztán csak pislogtak rám, hogy mi van, szóval lehet Tarantino sem örök. De akkor mégis ki az?
Na de a lényeg, hogy ha a kedves olvasónak van lehetősége megnézni ezt az egybegyúrt Kill Bill egy és kettőt, akkor mindenképp, viszont a creditroll utáni jelenetet meg kihagyni mindenképp.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése