Oszkározzunk megint! Norvég és görög filmélmények

 

Sokat foglalkoztam már mindenféle Oszkárokkal, a kedvencem azonban még mindig az olimpiai aranyérmes K. Oszkár (aka Káosz kár), de azért láttam jó filmeket a díjátadóra való felkészülések során, a tavalyi évet viszont nagyjából fullra kihagytam. A győztes Anorát megnéztem...hát nem dobtam el tőle az agyam, előtte meg ugye a Sötét Lovag Oppenheimer, amitől meg aztán pláne nem, de pl. amikor Everything Everywhere nyert, akkor jó évünk volt. Triangle of Sadness, Banshees of Inisherin... Avatar,Top Gun, Fabelmans...na jó volt ebben azért fájdalom is. Az idei év azonban eddig ígéretes!

Norvégiában gigantikus eufória tombol jelenleg, ugyanis Joachim Trier legújabb filmje, az Affeksjonsverdi (Érzelmi érték) 9 jelölést kapott. A Banshees of Inisherin is 9 jelölést kapott anno,aztán végül egy oszkárt se kapott meg, de ne legyünk ennyire negatívak. Stellan Skarsgård már behúzta a filmért a Golden Globe-ot, mint legjobb férfi mellékszereplő, és ha tippelnem kéne, akkor aztat tippelném, hogy az Oscaron is ez lesz a felállás.

Joachim Triert valahogy mindig fenntartásokkal kezelem. Az Oslo 31. August (magyarul csak Oslo, Augusztus) kifejezetten ellenszenves volt, amikor láttam. Unalmas képi világ, azonosulhatatlan főszereplő, erőltetett beszélgetések. Ennek ellenére Norvégiában ez klasszikus, természetesen minden hónap augusztusában leadják Oszlóban, mert hát adja magát a cím miatt ugye.

Ez volna nekem az alaphang, a startvonal, az ŐSÉLMÉNY Joachim Trier életművével kapcsolatban. Aztán pár éve volt a Világ legrosszabb embere, ami ellenben kifejezetten tetszett, de vizuálisan még mindig unalmas volt nekem. Már másodszor hozom fel ezt az unalmasságot, úgyhogy megpróbálom szépen, illedelmesen kifejteni mire is gondolok.

Szeretem a színeket és szeretem az érdekes kompozíciókat. Vizuálisan nekem az etalon Nicolas Winding Refn, David Lynch, Gaspar Noé na meg persze Tarr Béla. Ezt kihagytam a megemlékezésből, de tök vicces volt számomra, hogy az egyetlen színes filmje (na jó, van még, de ezt a kérdéskört most kérem mellőzzük) az Őszi Almanach nagyjából pont úgy néz ki, mint az előbb emlegetett nagyon színes rendezők nagyon színes filmjei. Ehhez képest Joachim Trier a pasztelben él. Nem csak ő; elég nagy divat ez a modern filmeknél. Semleges, meleg árnyalatok, semmi neon, semmi ijesztő. Korunk embere tehát Joachim, plusz még az is hozzáadódik norvégia immár valaha élt legsikeresebb rendezőjének sanyarú látványvilágához, hogy névjegyévé válott az Oslo, miszerint tudniillik, hogy a három nagy filmje (Reprise,Oslo,Augusztus,Legrosszabb ember) az Oslo trilógiába tartoznak. Most arról nagyjából konszenzus van még a norvégok között is, hogy Oslo legalább Európa legrondább fővárosa. A rondasága pedig pont abból fakad, amiből Joachim Trier unalmas látványa is. Szürkeség, pasztel, semmi érdekes. Persze az egyszeri turistának nyilván más. Micsoda modern Operaház! Mennyi zöld! Milyen tiszták az utcák! Benne élni azonban nem egy kifejezetten stimuláló élmény.

Megkonzultáltam ezt a problematikát egy oskolatársammal is a filmsuliból, de ő imádta ezt a képi világot. Számára Joachim Trier az, aki lenyevégre kapja az osloi tavaszt. Hát jó...

Na, akkor forduljunk rá az Affeksjonsverdire! Úgy jöttem ki a moziból, hogy ez tényleg nagyon jó volt. A karakterek érthetőek és szórakoztatóak, sok vicces aprósággal van tele a film. Egyik kedvenc részem, amikor Elle Fanning karaktere megpróbál norvég akcentust tanulni az angoljához, hogy a vele dolgozó norvég színészekkel jobban összhangban legyen, de aztán ez a rendezőnek annyira fájdalmas, hogy inkább nem kér ebből. A másik, amikor a rendező megajándokzza kb 10 éves unokáját egy Piano Teacher és egy Irreversible dvd-vel szülinapja alkalmából. Nagyon vicces. Az egész film igazából ilyen apróságok sorozata. Néha érdekesek, máskor nem annyira. A nácik által kínzott nagymama történetének feltárását pl egyáltalán nem értem. Vagy hát értem. A norvégok valamiért nagyon vágynak egy tragikus második világháborús múltra, és bármennyire nem szép relativizálni pusztítást,pusztulást, halált, fájdalmat, de azért az ország elég jól megúszta... A filmkészítők viszont úgy vélik, hogy a nácik szörnyűségeivel még mindig nagyon jól el lehet adni filmet, úgyhogy ahol tudnak ott megemlékeznek róluk. Ez vakvágány.

A világ legrosszabb embere is kicsit ilyen volt, mármint hogy bedobált Trier, és írótársa Eskil Vogt mindenféle vicces vagy szomorú vagy bármilyen jelenetet, de annyira nem foglalkoztak vele, hogy ennek mi lesz a szerepe a nagy egészben. Néha semmi. Ez nem feltétlen baj, sőt életszerű, hogy a szálak nem mindig érnek össze, és nem is jelentenek semmit, de érdekelne, hogy el-e lehet-e mesélni-e az Affeksjonsverdit-e úgy, hogy lecsipkedjük a digressziókat és csak a cselekményre fókuszálunk? Nem tartom kizártnak, hogy működne.

A film felütését se nagyon értem igazán. A család házát adja meg amolyan alapként, hogy mennyi minden történt már a házban az évek során, öröm, szomorúság, bulik, gyászok, az emberi élet, ennek ellenére azt érzem, hogy nem kapott a ház elég szerepet. Persze sok jelenet játszódik itt, de valahogy az arkitektúra nem válik a film szerves részévé, pedig mintha még törekvés is lenne erre. Aztán ezzel is lehet vitatkozni, meg a vége felé meg is történik egy átalakulás, amiről aztán kiderül, hogy valójában nem is átalakulás, hanem csak díszlet már.

Ami viszont üt, az a monológ,amit a rendező írt a lányának. Nagyon szép, életszerű, érdekes, és hát valószínűleg ez az egész film magja. Ez nem az egész, meg a norvég nyelven előadott verzió tényleg mélyebb, jobb, odaillőbb,de gondoltam bemásolom ide:

 I had this kind of... crisis. I was alone in the house again, lying in my bed, crying. I know everyone lies in bed crying, but... Someone said praying isn't really talking to God. It's acknowledging the despair. To throw yourself on the ground because that's all you can do. Not unlike lying with your heart broken, thinking... "Please, call me.", "Please, forgive me.", "Please, take me back."

na ufo vagy nem ufo?

Megnéztem a Bugoniát is, és Yorgos Lanthimos-szal kapcsolatban pont ellentétes a megközelítésem, vagyis pozitív várakozás, lelkesedés, csodálat a rendező irányába. A görög filmjeit még nem láttam, de a Homárt, és minden későbbi filmjét imádtam. A Bugoniát...sajnos nem. A baj az,hogy nagyon kiszámítható, hogy mi is fog történni. Van két srác, akik elrabolnak egy cégvezető nőt (Emma Stone) mert azt hiszik, hogy ő egy földönkívüli. Most ugye két lehetőség van: vagy tényleg földönkívüli, vagy nem. Emma Stone vagy megmenekül, vagy nem. De gondolhatjuk-e, hogy nem menekül meg? Háát...

Ezt a kiszámíthatóságot leszámítva amúgy jó a film. Viccesek az interakciók, kurva jók a színészek, de a korábbi Lanthimos filmekkel ellentétben itt nem süppedtem az ülésembe a moziban a feszültségtől, inkább csak azt vártam, hogy mikor erősítik már meg a sejtésemet a film végkimenetelét illetően.

Arról nem is beszélve, hogy kicsit azt érzem, hogy felült Lanthimos a Hollywood politikai hullámvasútra, és beleszállt a kapanyeles amcsi összeesküvés-hívő (olvassunk a sorok között: trámpista) népekbe, még akkor is, ha ebben a filmben konkrétan őket igazolja az élet. Amikor a Don't Look Up!-ot néztem, akkor ez valamiért nem szúrt szemet. Annyira jó volt a humor, hogy nem zavart a politizálás, de a Bugoniában sajnos zavar. Lehet hogy azért, mert már túl hangsúlyos lett ez az amcsi megosztottság, engem meg egyre kevésbé érdekel, hogy mit művelnek azok a majmok odaát, vagy ahogy Don Zaluchi mondja a keresztapában:"They're animals anyway, so let them lose their souls..."

Amit nagyon szerettem a korábbi Lanthimos filmekben, az az áldozat volt. A homárban Colin Farrel karaktere beáldozza a saját látását a szerelemért, a Sacred Deerben a fiát a családjáért, A Kinds of Kidnessben meg aztán minden elképzelhető áldozatmutatási forma megjelenik. A Bugoniában ez nincs sajnos.

Na mindegy, ettől függetlenül tényleg nem rossz film, csak hát Lanthimostól többet vártam.