Béla

 

A tavalyi évet sikerült fullosan kihagyni blogolás szempontjából. Na nem mintha nem írtam volna semmit, csak végül semmi nem került publikálásra. Pedig lett volna Sepultura, Harcosok klubja, Heilung...David Lynchről el se kezdtem írni, mert úgy gondoltam, hogy úgyis mindenki leír mindent is a mesterről. Így utólag nem gondolnám, hogy ez megtörtént volna, de sebaj. Induljon az év gyásszal. Hát...indul? Inkább folytatódik. Tavaly nagyon aktív volt a kaszás, és az az érzésem, hogy Tarr Béla halála még (csak) egy nagyon fájdalmas kezdet. De mitől annyira fájdalmas?

Kezdjük jó Pelikán elvtársosan: 2010 tavaszán hallottam először a Sátántangó filmről. Akkor még nem sejtettem...mit is nem sejtettem?Hogy békaemberekkel Hogy Tarr Béla évekkel később az egyik kedvenc rendezőm lesz, és még talán azt is mondhatom, hogy a Sátántangó meg az egyik kedvenc filmem. A főiskolán (ami már egyetem) magyaráztak valamit filmekről, és említés szintjén megemlitődék, hogy a leghosszabb film márpedig a Sátántangó, és ráadásul ez a film magyar is. Én, mint az ilyen verbális klikbéteknek bedőlni hajlamos izé, le is töltöttem, aztán amikor mentem a Balaton Soundra dolgozni, akkor felraktam a laptopra, hogy majd az éjszakai műszak csendes óráiban... Olyan csendesek voltak azok az órák, hogy három napig tartott befejezni a filmet. Mindig jött valaki, megállít, elfelejtettük megállítani, visszateker, belealudtam, visszateker, hol tartottunk, szóval sok idő ment el ezzel, de lement. És jó is volt. Nem állítom, hogy sok átjött volna, de a hangulat még úgy is megragadt, hogy a háttérben közben Tiesto meg Armin Van Buren keverték a bugit (léteznek még ezek?).

Másodiknak szerintem a Werckmeistert néztem, de első nézésre nekem nagyon szentimentálisnak tűnt, különösen az eleje meg a vége miatt. Irónikus módon most a legutóbbi Werckmeister megtekintésem óta talán pont ez a két rész tetszik a legjobban. Vagy hát a nyitójelenet biztosan. Szépen lassan beleástam magam Tarr Béla munkásságába, aztán a vége felé már nem is olyan lassan, és gyakorlatilag darálni kezdtem le a filmjeit, úgy beszippantott. Csak néztem néztem (baktattam és baktattam) és nem volt egyszerűen hiba. 

Ez a nagy TarrBélizmusom már bőven Osloban kezdődött meg, és hát az is segített benne, hogy az itteni ínyenc közeg nagyon látványosan isteníti Bélát és Krasznahorkait. Sátántangó konkrétan szinte minden évben legalább egyszer lemegy a Cinemateket-ben. Idén többször is le fog. Lement volna a halála nélkül is, sőt, mint megtudtam a Cinemateket-ben épp azon mesterkedtek, hogy kihozzák ide a dániai látogatása után. Végül se Dánia, se Oslo...se élet.

Olyan 7-8 éve Krasznahorkai viszont tiszteletét tette Osloban, és főleg a Saiobo járt odalent (Seiobo der nede norvégul) könyvét promózta. Hallottam egy legendát, mi szerint  a Sátántangó film úgy készült, hogy valami hajnali órában Tarr Béla részegen beállított volna Krasznahorkaihoz, hogy meg akarja csinálni a könyvét filmként, majd amikor ez nem sikerült, akkor az ablakán kezdett full bebaszva bemászni. Erre rákérdeztem Krasznahorkainál, mire azt mondta nem, ez nem így volt; ő volt az aki bebaszva elkezdett bemászni Tarr Béla ablakán, hogy csinálja meg a Sátántangót.

Amit nem értek Tarr Béla és Krasznahorkai László munkásságában, az az, hogy mi a francért működnek az ő műveik Norvégiában meg Svédországban? Bár lehet, hogy pont ez az egész kulcsa. A norvégoknak nincs rokonságuk az Alföldön, nekik ez az egész egy nagyon sötét mese, nekünk pedig az ízig-vérig magyar lét...fájdalma? lenyomata? Nemtommije... a kényszeres pálinkázás, a Bíró Ica poszter, a kioktató, fölényeskedő hatalom, dönci...mit jelent mindez egy skandinávnak? Fel nem fogom, de ha valamire büszke vagyok a magyarságomból, az pont Tarr Béla és Krasznahorkai László munkája és pont a már fentebb említettek miatt. Ők a magyarságból alkottak olyan művészetet, ami nemzetközileg is a legmagasabb elismertséget nyerte el. 

Bíró Ica,sörös rekeszek, kocsma

Nem akarok itt nagyon belemélyülni a Tarr Béla filmek elemzésébe, de talán Uj Péter valami levelében merült fel az, hogy itt volt egy nagyon komoly alkotói háromszög, tehát Tarr Béla, Krasznahorkai László és Víg Mihály. Amikor ezt olvastam, akkor a 2001:Űrodüsszeia jutott eszembe. Ott volt még egy ilyen hihetetlen erős együttállás, miszerint hogy a Strauss, Nietzsche és Kubrick. A három komponens, a kép, a zene és a történet erősítik egymást, és megteremtik a tökéletes filmet. A különbség az, hogy míg Dave az ember-létből jut el egy magasabb színtre, addig Tarr Bélánál általában inkább visszafele sodródnak a karakterek az állatok színtjére.

Nagy kedvencem még egyébként a TBCU kifejezés (de lehet BTCU is ha nagyon nemzetközik akarunk lenni), miszerint a Marvel Cinematic Universe mintájára bizony van egy Tarr Béla Cinematic Universe is. Derzsi János,  Székely B. Miklós, feLugossy László, Dobai Péter(aka a tiszt), Baja, sár... A történetek ugyan nem függnek össze, a karakterek és az elemek mégis összefűzik őket egy nagy egésszé. 

Sőt, ez az egész épp bővül a fejemben, ugyanis a napokban kezdtem el olvasni Krasznahorkaitól a Háború és háborút, és hát ha egy kicsit megeröltetjük magunkat, akkor a regény főhőse, Korin György lehet akár a torinói lóból a Kormos Mihály karaktere (aki az imdb szerint Bernard, bár ez nem tudom hol derül ki). A monológ, amit elmond a pálinkavásárlás közben a világ végérvényes tönkretételéről a megjött Ézsaiásban hangzik el, igaz jóval hosszabban, pityókásabban és összefüggéstelenebbül. Még nem tudom mi fog történni Korinnal, de harminc oldalon keresztül magyarázott valami huligán srácoknak a rákosrendezői vasúti felüljárón. Tavaly novemberben, amikor arra jártam, pont az jutott eszembe, hogy ez a Rákosrendező ez mennyire egy fantasztikus hely, és hogy itt még milyen jól lehetne forgatni egy ilyen Tarr Béla stílusú filmet...ráéreztem,na...

Ja meg hát tavaly a félévi beadandó filmem is egy nagy Tarr Béla lopás, csak hát nyilván butább, szarabb, bénább, rövidebb, komolytanabb, de az ő filmjeit mutogattam az operatőrnek, vagy hát próbáltam, de nem nézte meg a Sátántangót, csak a jeleneteket, amiket küldtem neki... na mindegy, majd ráerőszakolom, a filmemet meg majd kirakom, ha eljön az ideje.

Akik meg nem mernek belevágni, azoknak annyi, hogy megértem. Nem csak a hossz, de a hangulat is nagyon kemény. Tarr Béla filmjei elszántságot követelnek, ez a jellegű elszántság meg már egyre inkább kikopóban. Béla így bennünk, elszántakban él tovább, aztán ha már mi is kihaltunk, akkor a lámpa tényleg leoltódik, a fény kialudt.