Frankenstein tép ezerrel a hungaroringen. Oscar 2026, második (szemöldök)felvonás

 

Az egyetlen tényleg igényesen kidolgozott filmes podcastet a youtube csatornámon a Gábornak köszönhetem/köszönhetitek. Bár nem csak a Francia kapcsolat, a Le Mans, a Vanishing Point meg a Bullitt voltak fontosak az autós filmek történetében, de azért ezek maradtak meg talán a legnagyobbnak. Tavaly megnéztem még az 1966-os Grand Prix-t, mert a munkatársaim látszólag csak autóversenyről képesek beszélgetni az ebédszünetben, úgyhogy ezt gondoltam belépőpontnak egy új közösségbe. Ma meg ebédnél bedobtam az F1-et is, de nem lelt lelkes fogadtatásra.

Pedig amúgy nem rossz film. Úgy néz ki, hogy a nagy hálivúdi férfi színészek elérvén egy bizonyos kort átváltanak autóversenyzőbe. Átment ezen Steve McQueen, Toshiro Mifune, Michael Fassbender és most úgy látszik Brad Pitt is. Pitt pont arra játszik, amire McQueen: legyen ott a kamera előtt, legyen szerethető, legyen cool. És az is. McQueen-nek ennyi elég is volt, a Le Mansban van kb 7 mondata azt hello, az F1 azonban ennél kicsit tovább próbál menni, és igyekszik valami sztorifélét is rakni a formaegyesek zümmögései közé.

Elég alap ez a valami. Brad Pitt (Sonny Hayes, tudom, hogy fordítva kéne ezeket a zárójeleket, már hogy karakternév, zárójel színész, de nem áll a kezemre az ilyesmi,elnézést kívánok) a tapasztalt öreg, aki soha nem ért a csúcsra, Damson Idris (Joshua Pearce) pedig a zöldfülű, aki viszont nagyon vágyik a győzelemre, de egyikük sem nagy csapatjátékos, plusz még szar kocsival is mennek,de végül összeszoknak, megbarátkoznak, nyernek. Most így elsőre a White Man Can't Jump ugrik be, mint hasonló film, de biztos van még vagy nyolc ezer ilyen. 

A lényeg itt tényleg annyi, és csak annyi, hogy Brad Pitt dumcsizgat Javier Bardemmel, flörtölget Kerry Condon-nal, kártyákat dobál a hálószobájában, flegmázik az újságírokkal, elvágtat a naplementébe. Viszont míg ez mind megtörténik, egy dolog kissé háttérbe szorul: maga a versenyzés. Nem sok modern autóversenyzős filmet láttam, de nagyon kíváncsi voltam, hogy hol tart most a technológia, mennyivel lesz ez jobb, mint a Le Mans, vagy a Grand Prix volt, és hát az a helyzet, hogy nem sokkal. A sebességérzet nem fokozódott, és nem is mutatják elég ideig az autókat, hogy nagyon bele tudjuk magunkat helyezni a pilótafülkébe. Plusz még annyira steril a látványvilág, hogy egy műtőben se (pláne nem Magyarországon) láthat az ember ekkora tisztaságot, de a szokásos finnyásságom ellenére itt ezt nem érzem problémának. 

Kim Bodnia-t kicsit sajnáltam, hogy nem kapott valami értelmesebb szerepet a filmben, azt meg pláne nem értem, hogy miért kellett szegény dán színészből németet faragni. Ha má "európaiul" beszél az amcsi filmben, akkor nem mindegy? Mindegy. Kerry Condon viszont még abból a kevésből is sokat csinál, ami neki jutott. Lehet csak a Banshees of Inisherin miatt, de ez a színésznő nagyon belopta magát a szívembe.

Így visszagondolva maradt még egy érdekes élményem a filmmel. Az idejét se tudom mikor láttam utoljára olyan (modern) filmet, amiben szerethető lett volna a főhős. Újabban mindenki árnyalt, mély, megkérdőjelezhető, vagy egyenesen antihős. Brad Pitt ugyan csinál egy-két felelőtlen manővert, de alapvetően nincsenek problémás dolgai...már ha a felelőtleni száguldozás iránti szenvedélyt nem vesszük annak.

Annak ellenére, hogy az F1 egy faék egyszerű film, működik.

Ami már jóval kevésbé működik, az a túlgondolt, szuperhősizálódott, stilizált Frankenstein by Guillermo del Toro. Erre a filmre (is) úgy ül be/le/fel az ember, hogy tudja nagyon jól miről fog szólni a műsor. Van a (Victor aka Vitya, aka miniszterelnökúr) Frankenstein nevű professzor, nem pedig a szörny, melynek életet ad, sőt pont ez a probléma, hogy szegény szörny még nevet se kap, aztán megy a vívódás a teremtés felelőssége és a technológia felelőtlensége felett, vagy kapcsán, vagy miatt.

Guillermo del Toro verziójának fő újdonsága, hogy Guillermo del Toro verziója. Mindenki ismeri a látványvilágát, erős színek, kissé gótikus díszletek, extravagáns jelmezek. Pontosan ez az erőssége ennek a Frankenstein filmnek. Minden meg van építve, kidolgozva, bevilágítva, úgyhogy lehet nézelődni, a fókusz kalandozik, keresgél, részleteket lát meg, az agy meg próbálja feldolgozni hogy hány ember hány munkaórája lehetett ezt mind feltalálni, megtervezni, kidolgozni, megvalósítani. A baj csak az, hogy kb fél-, de jó esetben háromnegyed óra után ebbe felefárad a szem, az agy pedig hirtelen felkiált: az ürességben gyönyörködünk!

a randa szörny...

A dialógusok ugyanis érdektelenek, a karakterek közötti dinamikák értelmezhetetlenek, a felszuperhősiesített, megszépített megjobbított szörny meg egyenesen kigáncsolja a történet fontos alappillérét, már ha ki lehet egy alappillért gáncsolni...inkáb kiüti...de hogy azt az alappillért, hogy a szörny ronda. Ez meghatározó tulajdonsága, ami a karakterre is kihat. Nem tud beilleszkedni, mert ilyen ábrázattal nem fogadnák be sehol. Ebben a filmben meg egyetlen nő látja őt csupán, de az három másodperc után benedvesedik tőle, szóval akkor mi is a lét terhe?

Persze, hogy ki kérte ezt? Már nem a filmet, hanem a létet...bár a filmet se tudom ki... Igen, ez a panasza az emberiségnek. Itt tolongunk 8 milliárdan, és egyikünknek se volt beleszólása a megszületésünkbe, sokan visszamásznánk, sokan meg is próbálják, aztán a többség úgy dönt, hogy hát ez a teremtősdi lehet nem is olyan rossz, és potyognak a babák. Kicsit durván hangzik ez így, de ez az élet rendje. Meg lehet, sőt meg is kell kérdőjelezni, de azt is meg lehet, hogy miért most és miért így? Mary Shelley megtette már a kérdőjelezést, és ez olyan jól sikerült, hogy bekérdőjelezte magát a világirodalom halhatatlanjai közé. Aztán lett pár film is, ami átemelte a kérdőjelezést a vászonra. A leghíresebb gondolom a Boris Karloff féle verzió, amit egyébként nem láttam, és szerintem nem is ismerek olyat, aki látta volna, mégis mindenki tudja miről beszélek.

Frankensteinből csak a Kenneth Branagh féle 1994-es verziót láttam, amiben Kenneth Branagh Frankenstein, Robert De Niro pedig a szörny. Iszonyat kapkodós film, nagyjából pont mint minden a 90-es évekből, de működik (nagyjából pont mint minden a 90-es évekből). Értjük a karaktereket, értjük a motivációkat, nincs túlmagyarázva semmi, mégis árnyaltabb a történet. Guillermo del Toro értelmezésében a szörny Victor Frankenstein, aki a tesója háta mögött kikezd annak menyasszonyával, átkúrja a munkaadóját, bepofázik a tudományos szaktekintélyeknek, kiderül, hogy borzasztó apa, és még Elisabethet is ő lövi le (én meg a "poént"). Az egyetlen érv, ami mellette szól, hogy az apja ritka geci volt vele, szigor, verés, stb. szóval bolond lyukból ki mint veti, vagy mi.

Ezzel szemben Elizabeth a tökéletesség. Felszólal az igazságtalan gondolatok hallatán, kicsit kacérkodik, de hű marad vőlegényéhez, türelmesen babusgatja a szörnyet, elküldi a picsába Victort, gyakorlatilag egy szent. A szörny is. Életre kel, szenved, segít egy családon, csak egy barátnőt szeretne, de Victor még ezt is megtagadja, igaz megöl egy rakat dán tengerészt, de hát azok dánok meg tengerészek. Értük nem aggódik a néző.

A filmben szerepel még Christoph Waltz is, akit ugye nem lehet nem szeretni. Elég feltűnnie, és máris minden rendben. A karakterének történetét azonban sikerült hihetetlenül kreténül lezárni. Waltz - zárójel Harlander, zárójel akinek Elizabeth az unokahúga, kérdőzárójel, akkor kicsoda Harlander Elizabethnek -szponzorálja Frankenstein kísérleteit, de cserébe kér majd egy szívességet. 

Na és amikor Frankenstein már összerakta a szettet, megvarrta a testet, előkészített mindent, és csak a villámcsapásra vár, ami majdan életet lehel a teremtménybe, na AKKOR áll elő Harlander, aki Waltz az igényével, márpedig, hogy ő szeretné azt a testet megkapni, tekintve hogy szifiliszes és haldoklik. Ilyen hülyeséget! Nyilván az utolsó utáni pillanatban lehet egy ilyet kivitelezni mesevilágban...már ha lehet.

Meg aztán hát muszáj megemlítsem, ha már így Guillermo del Toronál vagyunk, hogy hát nem-e láttuk-e eztet-e már ugyanettől a rendezőtől ugyanebben a stílusban. Shape of Water, ha úgy vesszük a Hellboy is kicsit ilyen szépség és szörnyeteg, de még a Penge kettő is. A Pinocchiot meg ugyan nem láttam, de életre kel az amúgy élettelen teremtmény. Hát...ahogy Lemmy énekelte: