Csiszolatlan pimpomg labdák pattogása a középkori Angliában. Marty Supreme és Hamnet

ezt az arcot sokat látjuk

 Timothée Chalamet egy rendkívül tehetséges, de beképzelt arcot alakít, aki minimum meg akarja és meg is tudja váltani a világot, közben átbasz,szétbasz, elbasz és megbasz mindent és mindenkit, akivel és amivel bármiféle kapcsolatba kerül. Azt hiszem így egy mondatban sikerült összefoglalnom a színész munkásságát az elmúlt két-három évből...de lehet régebbről is. De úgy látszik ez kell a népnek. Na de lépjünk egyet hátra. Megy tovább az Oscar megfigyelés, most pedig a Marty Supreme a soros terv.

Úgy ültem be a filmre, hogy ehh, egy sportfilm elég volt, de szerencsére az viszonylag hamar kiderült, hogy ez a film a legkevésbé sem a pingpongról szól. Pedig őrület, állítólag a szerep kedvéért Timothée Chalamet megtanult pingpongozni! Vagy valami ilyesmi. Utálom, amikor ilyen szarokkal hájpolnak egy filmet, de ezen most nem akadnék le inkább. Szóval van némi pingpongozás, főleg az elején, amikor Marty (Timothée Chalamet, most jól csinálom a zárójelezést) még a londoni bajnokságon csapkod,ugrál, fetreng az asztal körül Röhrig Gézával meg aztán a japán ellenfelével, aki tollszár fogással fogja meg szegény Marty-t. Szegény...na és itt van a kutya elásva. Senki nem fogja azt mondani, hogy szegény.

Tudniillik Marty az ántihős. És akkor a nálam konyhapszichológiailag (vagy kocsmapszichológiailag?) képzettebb egyének itt dobálnák tele a maguk fogalmazását mindenféle divatos konycsmapszichológiai diagnosztikával, mint hogy náciszisztikus (nem is lehet az,mert zsidó höhö!), mánipulativo, meg még gondolom egy rakat másik szóval, amiket nem is ismerek és különösebb igényem sincs eme elbűvölő szaknyelvnek a komolyabb megismerésére. Az a lényeg, hogy Marty nagyon szar arc. Nekem a legszembetűnőbb az a felelőtlenség. A film kihívása pedig egy ilyen végtelenül azonosulhatatlan arcot végigkövettetnie a nézővel. Pusztán szlegnből írtam az arcot, de egyébként tényleg főleg az arcát látjuk, és lehet ennek amúgy Röhrig Géza a nyitja. A Saul fia is pont így és pont ettől működött. A Marty Supreme annyiban más, hogy jóval sűrűbben van vágva és néha azért látunk egy-egy nagyobb képet is, de a metodika nagyon hasonló.

Nem igazán értem, hogy az antihős mikor működik és mikor nem. A Mechanikus Narancs a maga idejében sikeres lett, Safdie előző filmje, a Csiszolatlan Gyémántok szintén...A Klónok támadása...hát anyagilag igen, de mindenki utálja, mint a bokrot, pedig az elgondolás ugyanez. Nemrég láttam először Paul Verhoeven őrületes közutálatnak örvendő filmjét a Showgirls-t, és itt is az az érzésem, hogy nem magával a filmmel van a baj, egyszerűen csak fáj a nézőnek egy ilyen ellenszenves karaktert nézni.

A fő kérdés az ilyen filmeknél talán mindig az, hogy mi lesz az antihős sorsa? Alexnél a Mechanikus narancsban pl. azt éreztem, hogy megbűnhődött, bár aztán a film meg a könyv teljesen eltérő konklúziókra jutnak ezzel kapcsolatban, szóval nehéz. Adam Sandler a Csiszolatlan gyémántokban szintén megbűnhődik. Marty viszont nem!

Ez pedig a film kihívása a néző számára. El tudjuk fogadni, hogy egy ilyen tehetséges, de rossz ember végül megússza a mindent is? Én bevallom, hogy kispolgári vagyok ilyen szempontból, és igazságtalannak érzem, amikor full szétesett emberek mindenféle könyörgések meg szépennézések által elérik ugyanazt, vagy még többet is, mint mondjuk én ezek nélkül, ezért rosszul esett ezt a végkifejletet látni a nagy vásznon, de ez nem a film hibája, hanem az enyém. Az üzenet lehet rossz, ha a film jó.

A film márpedig jó lett. Nagyon feszült, feszes, faszos. Tipikusan az a film, ami interakcióra készteti a nézőt, vagyis ülsz és szurkolsz magadban, hogy na most már bukjon már el Marty, ezt egyszerűen rossz nézni, és mindig a padlóra kerül, de mindig csak megy tovább és tovább. 

Végezetül azonban a nagy megfejtés az, hogy ezt a filmet már láttuk. A konklúzióján kívül semmiben nem tér el a Csiszolatlan gyémántoktól, ugyanaz a feszengés, felelőtlenség, őrület, New York-i zsidók, csak épp a gyémántoknál volt egy hatalmas megdöbbenés, miszerint Adam Sandler nem csak hogy képes komoly szerepre, de még jól is tudja hozni azt. Timothée Chalamet esetében nincs ilyen meglepetés, mert ő meg kurva jól választja meg a szerepeit, bár mint az elején írtam, végülis mindig ugyanazt az egy karaktert hozza.

u.i.: Gwyneth Paltrow meglepően jó a filmben.

Van néhány film, ami még csak most kerül itt a mozikba, de már a premier előtti vetítések megkezdődtek, én meg gyorsan le akarom nyomni ezt az Oscar szériát, úgyhogy elmentem a Hamnet premier előttí vetítésére. Szívtam a fogam rendesen, ugyanis egy taplóbb moziba mentem, popcorn, csámcsogás, ülésnyikorgatás, ki-be mászkálás, mobilozás, 20 perc reklám, és aztán a reklámblokk vége után beeső, majd helyét nem találó pár. Há mondom ilyen nincs. 5. sor? melyik lehet az? Tanakodtak. Összes faszomat bekapom...na mindegy, nagy nehezen sikerült visszaterelni a filmre a felfigyelnem, de már az első perctől az volt az érzésem, hogy lemaradtam valamiről.

Egy szöveg közli velünk az elején, hogy a Hamnet meg a Hamlet az gyakorlatilag ugyanaz a név. Ok. Azt hozzá kell tennem, hogy úgy ültem be a filmre, hogy egy betűt nem olvastam róla, szóval fogalmam se volt, hogy mi ez az egész, de akkor ha már a Hamnet valójában Hamlet, akkor gondolom Hamlet lesz ez,nem? Aztán nézem és nézem, szegény középkori parasztemberek élik a parasztmindennapjaikat... de a Hamlet az nem valami királydráma? Nem egy Oroszlánkirály, csak élőszereplős, emberszereplős bosszú? Teljesen elbizonytalanodtam, de aztán egy bizonyos ponton úgy voltam vele, hogy biztos annyira Hamlet ez, mint amennyire a James Joyce Ulysses Odüsszeusz története.

Aztán Jessie Buckley és Pedro, Medro, Paul Mescal karaktereinek megszületik második közös gyereke, sőt egyből a harmadik is, de a második, kinek neve lőn Hamnet. Rendben, akkor valószínűleg ő lesz a nyitja a dolognak, de még mindig nem látom hogy. Egyébként egész eddig a film nem nagyon húz be, a képek valahogy érdektelenek, a mise-en-scene-t is felemásnak éltem meg. A középkori faluban nem láttam igazán az életet. Nagyon olyan volt, mintha csak találtak volna egy skanzent, aztán jól van, roll the camera. Másrészről a karakterek végig elég piszkosak, ami jó, bár a kor higiéniai sztenderdjeihez képest talán még így is kicsit túl jó bőrben van mindenki (ép fogak), de aztán honnan veszem? Ott voltam? Nem. Hát akkor meg? Jogos...

Na és akkor jön a pestis, és meghal Hamnet. És itt jött el a pillanat, amikor a moziközönség iránti gyűlöletem átfordult a valami teljesen másba. A csendet a közönség szipogása, zokogása törte meg. Hát nem akartam elhinni! Ezek a popcornzabáló, telefongörgető parasztok érző lények? Hatalmas élmény volt hallani, hogy ilyen reakciókat vált ki a film. Vígjátéknál egyértelműbb az ilyesmi, nevetgélő közönséget mindenki látott már. Egyszer még rosszullétet is láttam a Climax egyik vetítésén, de ilyen sírdogálást...

Tényleg nagyon kemény a jelenet, és hát Jessie Buckley alakítása is őrült hiteles, szóval ja, nem csoda, hogy működött, de nekem itt még nem talált be a film. Hamnet halálakor a karakter apja még valahol máshol mascal, és túl későn ér haza. Ebből lesz is egy nagyobb csörte, sőt a család szét is esik. Aztán Mescal a londoni kikötőben szomorkodván, öngyilkosságot fontolgatván megfogalmazza, hogy "lenni, vagy nem lenni..." hohó! A hint!

Aztán a végén Mescal karakterének tesója és Mescal karakterének felesége Londonban érdeklődnek, hogy hol találják William Shakespeare-t, akkor már végleg lehull a lepel, hogy hát igen, a nagy drámaírót láttuk végig. Szerintem ez a film direkt a magamfajta teljesen elveszett, nulla háttértudással rendelkező nézőknek lett így összerakva, úgyhogy ajánlom mindenkinek eme megtekintési formát, bár ha valaki idáig jut a kis szövegem olvasgatásában, annak már fasz mindegy sajnos.

Mondjuk itt sejthettem volna,hogy nem a blogbejegyzésein görcsöl...

Az oszkáros mezőnyben már van egy hasonló. Az Affeksjonsverdi is nagyjából ezt a kérdéskört körözi, hogy a tehetséges író/rendező tud-e,akar-e jó családapa is lenni. A válasz mindkét esetben nem, de a megalkotott mű Shakespeare-t és Stellan Skarsgaardot is felmenti. A különbség a két film között a fókuszáltság. Ezt már az Affeksjonsverdi beszámolóban is boncolgattam, hogy a film tele van elkalandozásokkal, a fő cselekmény szempontjából teljesen lényegtelen dolgokkal, de néha pont ezek teszik a filmet szórakoztatóvá. Na, a Hamnetben semmi ilyen. Minden jelenetnek meg van a helye, minden a végkifejlet felé tereli a filmet, és bár ettől jóval unalmasabb, mégis szól akkorát a zárójelenet, emiatt dobálja minden néző a nedves papírzsebkendőt, ami takonytól és könnyektől, és nem mástól...na mindegy, szóval értjük.