Petromania...azért az olaj az úr

 

Ha valaki lemaradt volna róla, az utóbbi másfél, vagy már lassan majdnem két évben mást sem csináltam (na jó, csináltam sok mást is), mint a lazacos könyvet promóztam, ami Az Új Hal, vagy saját blogos szösszenetemben A zúj hal címet viseli önmagánonnon. Tényleg elképesztő könyv, érdekes téma, jól van megírva, szemfelnyitó, tényfeltáró, lazacevésről leszoktató, életről lehozó. A két szerző egyike, Simen Sætre úgy néz ki a beleállósabb fajtából szalajtott norvég, hisz mielőtt Norvégia egyik legreményteljesebb feltörekvő iparába (mármint a lazaciparba) szállt volna bele páros lábbal, 2007-2010 között a norvég gazdaság alapkövét, vagyis az olajipart kezdte el...rúgdosni. Suta kép lett ez, mert hát ha az ember kőbe rúg, azzal csak magát szopatja meg, nem a követ,  úgyhogy inkább nem rúgdosta, hanem megmozgatta, felforgatta, megnézte milyen bogarak élnek alatta, és aztán a norvég olvasóközönség arcába tolta őket. Olajrovartani elemzés következik.

A Petromania című könyv alapkérdése az, hogy hogyan lehet a hirtelen olaj/gáz által meggazdagodott országokat jellemezni, vannak-e közös vonások, és jó norvégosan a legfontosabb kérdés: mi vonatkozik ezekből Norvégiára? A válasz keresése végett Sætre megjárta Kuwaitot, Qatart, az Egyesült Arab Emirátusokat, Türkmenisztánt, Venezuelát, Gabont és Angolát, a látottakat, hallottakat, tapasztaltakat pedig összevetette a norvég valósággal. 

A valóság pedig ijesztő. Sætre Kuwaitban ír az ellustult, de busásan megfizetett közalkalmazottakról, motiválatlan qatari fiatalokról, megalomán építkezési projektekről Dubajban, egy amolyan olajalap-keresztapáról Venezuelában, és még sorolhatnám, és a könyv olvasása közben végig az motosztkált a fejemben, hogy mégis mire fut ki ez a könyv? Mert hogy nekem ezek a jelenségek mind ismerősek. Norvégiából. De eljut-e egy norvég is erre a következtetésre, vagy jobban fogalmazra erre a köveztetésre jut-e ő is-e?

Lelövöm a poént: Igen. Na persze nem úúúgy meg nem annnnyira, de a tünetek a legtöbb esetben egyeznek. Az állam hirtelen megörököl egy kincset földanyától, aztán próbál valamit kezdeni vele. Az állampolgárok a szarabb melókat elkezdik kiszervezni a jobb élet reményében érkező vendégmunkásoknak, bizonyos szakterületek gyakorlatilag munkaügyi szeméttelepekké válnak (lásd újságkihordás, takarítás, eperszedés, betegápolás és még sorolhatnám), tekintve hogy a béreket szinte a végtelenségig tolhatják le a munkáltatók, a dolgozóknak úgyis jobb ez, mint a saját pöcegödör országuk. Cserébe kialakul egy kölcsönös megvetés vendégmunkás és bennszülött között, az állampolgársághoz való hozzáférés nehezedik, a spirál gyűrűzik, a helyzet egyre szarabb.

Közben az állampolgároknak elvész minden motivációja az újításokra, az innovációra meg alapból a tanulásra, ismeretek elsajátítására, mert minek? A vállalkozás csak kockázat, megvagyunk mi újdonságok nélkül is, minek tanulni, pláne külföldön, kényelmesebb itthon. A panaszkodás a mindenre is persze nem áll meg; még talán erősödik is a "mégis hogy történhet meg ez a világ leggazdagabb országában?" mentalitás tengelyén. A társadalom tehát elveszti felelősségtudatát és az államon kér számon mindent, az állam pedig próbál minél több igényt kielégíteni, az ellenzéki pártok pedig igyekeznek rálicitálni, és még többet ígérni az állampolgároknak, mondván "van lóvé, mi majd megcsináljuk, csak jobban".

Persze vannak különbségek, hisz azt azért senki nem merné állítani, hogy Gabon, Angola, Egyenlítői-Guinea vagy Türkmenisztán társadalmi berendezkedése kifejezetten hasonlatos volna Norvégiához. Ezekben az országokban ugyanis többnyire meleg van. Meg valamiféle diktatúra, vagy legalábbis nagyon komoly demokratikus hiányosság, meg irgalmatlan korrupció. Meg aztán szóba kerül a sikeres olajország receptje is. Szükség van hozzá egy fejlett, iparosodott társadalomra, jó intézményrendszerre és jó tartalékolási/spórolási kulturára. Norvégiában ez pedig neves közgazdászok szerint mind adott volt, amikor az ország rábukkant a kincsre.

Azt is muszáj megemlíteni, hogy a Petromania 2010-ben jelent meg, és hát szép magyarosan mondva sok cián folyt azóta le a Tiszán, ami most meg már (sz)árad is, és lehet hogy az arab olajsejkek is változtattak már azóta valamin, José Eduardo dos Santos angolai elnök(?) azóta már meghalt, Omar Bongo, gaboni elnök is, Hugo Chavez is,Gurbanguly Berdimuhamedow, Türkmenisztán második elnöke is, kinek elődje, Saparmyrat Nyýazow olyan wikipedia oldallal rendelkezik, hogy az ember azonnal kedvet kap repülőre ülni, és elugrani Asgábádba, hogy a saját szemével lássa azt, amit máshogy nem is nagyon lehet a totális diktatúra jóvoltából.

De nem csak a diktátorok haltak ki, hanem a világ i hatalmasat változott. volt azóta/közben gazdasági világválság is (talán már kettő is?), coronita vírus világjárvány, háború európában, eljött a világvége is, amit úgy látszik mégis túléltünk valahogy, meg még millió dolog. Hogy ez hogy hatott a könyvben bemutatott országokra? Nagyon jó lenne megtudni, de valószínűleg se nem olcsó, se nem biztonságos buli belevágni egy Petromania 2 megírásába. A könyvben bemutatott statisztikai adatokra azonban jó lenne újra rápillantani, pláne arra, hogy Norvégiában hogy alakult azóta a betegállomány, a leszázalékoltak, nyugdíjasok száma az aktívokhoz képest, a vendégmunkások száma, az olajipar hányadrésze az állami bevételeknek, stb. A könyvben például az áll, hogy Norvégiában egy munkanap a dolgozók 7%-a van betegállományban. Saját tapasztalatból kiindulva azt merném írni, hogy ez az arány a mai napig minimum ennyi, de inkább már több is ennél.

Dubaj kapcsán Sætre fehér elefántokról ír. Ezek röviden összefoglalva olyan állami beruházások, amikbe inkább csak a pénz megy, és nem sok minden jön vissza. Míg Dubajban hét csillagos hoteleket meg golfpályákat, meg mesterséges szigeteket építenek, Osloban lett egy hatalmas Operaház, mögötte már egy óriási Munch múzeum tornyosodik, az Aker bryggére is leraktak egy szép nagy Nemzeti Múzeumot, a Vikinghajó múzeumot épp bővítik és amennyire emlékszem már mind kapcsán hallottam, hogy anyagi gondok vannak, létszámleépítések, stb. A kultura Norvégia fehér elefántja?

Mi tehát a konklúzió? Tizenöt éve, a könyv megjelenésekor a norvég társadalomban már érezhetőek voltak bizonyos problémák. Ezek a problémák azóta szerintem eszkalálódtak, bár számokkal ezt nem tudom alátámasztani, csak érzésre mondom. Sætre különösen az FrP-t emlegette, mint olajpopulista pártot, tehát a könyv írásakor ők voltak, akik nagyívűen ígérgettek az olajvagyonból a szavazóiknak. Ez talán azóta sem változott. A fehér elefántozás azóta is megy, sőt 2010 óta felépült a Barcode negyed, ami gyakorlatilag egy rongyrázás.Végezetül tehát azt mondanám, hogy a könyv most legalább olyan aktuális, mint megjelenésekor volt, sőt talán aktuálisabb is, rossz hír viszont, hogy angol verzióról nem tudok, magyarról meg pláne nem, úgyhogy ha valakit érdekel a könyv tartalma, de nem tud norvégul, az írjon nyugodtan, vagy hát megpróbálhatom már meginterjúholni is Sætre urat. Hátha kiderül az igazság...

u.i.: A könyv egy percig sem lebegtet illúziókat Norvégia gazdagságával kapcsolatban. Azért az olaj az úr.