David Lynch nyert, pedig hát...

Arrakis

Megjött a Dune: Part Two, vagy magyarul Dűne: Második rész (elaludt a pillangó csoport...Duo-ne?), ami még szintén az első rész könyvészeti szempontból, de Denis Villeneuve annyit látott ebben a történetben, hogy kellett neki kétszer majd' három óra, hogy mutasson nekünk rengeteg homokot. Az előző dűnét már itt megfejtettük, az újat viszont most ilyen unalmas formátumban írottan baszogatom meg kicsit, vagy nagyon. Kicsit lesz az, pedig nagyont érdemelne.

Nem emlékszem pontosan, hogy mi volt a podcastelésünk megfejtése, de amennyire emlékszem a Villeneuve-féle dűne szépségét, meg látványosságát osztatlanul elismertük. Hát ez mit ad isten, a második filmre sem változott meg. Ez is szép, jó jelmezek, szép felvételek...a homokról, naplementéről a homokban, este a homokban, de látunk azért Harkonnen városképet is, ami szürke meg fekete, és érződik is rajta némi tisztelgésféle a Jodorowsky féle verzió irányába, mert olyan á lá Giger sötét és komor és kicsit biomechanikus is még mindennek tetejébe.

Ami szintén a Jodorowsky által sosem elkészített grandiózusságosság kiteljesedése, az a szereplőgárda, ami már az első filmnél is acélos volt, de ráerősítettek még egy legendás Christopher Walkennel, meg a jelen legfelfutóbb felfutóival is, szóval van Florence Pugh, Austin Butler, Anya Taylor-Joy meg ugye Oscar Isaac-et és Jason Momoát leszámítva mindenki az elsőből; felesleges is lenne sorolgatni. 

Na de akkor mi a baj? Az első dűnével az volt a bajom, hogy nem volt benne semmi forradalmi, semmi merész, semmi egyedi. Gyakorlatilag szó szerint azt hozta, amit anno David Lynch, csak sokkal látványosabbra megcsinálva. Most kicsit képmutató módon az ellenkezőjével van bajom, vagyis, hogy nagyon belenyúlt Villeneuve az alapanyagba, és szerintem rosszul. Aztán persze ez baromi nehéz kérdés, hisz Lynch is eléggé átírta a sztori végét, és Jodorowsky terve is az volt, hogy "megerőszakolja" (ő mondta,nem én) az alapanyagot...ahogy a feleséget is néha. Igen, ezt is ő mondta, de ezt most inkább ne boncolgassuk,mert atyaég.

Szóval amit anno a podcastben is talán említettem, hogy a könyv második fele elég elvont. Paul sok változáson esik át, meg megissza azt a szörnyűséget, ami által az összes előző bene gesserit boszorkány tudását magába issza, meg tolja a fűszert is ezerrel, szóval ez hárdkór pszichedelia. Na és ez a rész szerintem  a Lynch filmben jól működött. A mostani filmben viszont nagyon kevés spiritualizmus van, és az egész amolyan babonaként van prezentálva, Chani karaktere pedig végig ki van bukva, hogy mekkora átbaszás az egész hit, messiás, babonázás. 

Na ezzel a Chani hőbörgéssel vagyok a legkevésbé kibékülve, sőt számomra ez tesz keresztbe az egész filmnek, mivel több szkríntájmot kap az ő fanyalgása, nyavalygása, hőbörgése, mint bármelyik más karakter bármilye. Azt megértem, hogy Villeneuve nem mert Paul látomásaival foglalkozni. Biztos belátta, hogy az ilyesmihez nincs víziója. Viszont volt sok egyéb szál, ami talán kaphatott volna említést. Thufir Hawatot pl minden nyom nélkül kivágták a sztoriból, holott a könyv egyik része kifejezetten fontos vele, hogy megértsük mitől is olyan fasza gyerekek a fremenek. 

A másik pedig, hogy maga a fűszer alig kerül elő. Néha megjegyzik a filmben, hogy milyen szépen csillog, azt csókolom. Az első rész nyitányában talán el van narrálva, hogy ez miért fontos, mihez kell, stb. de ezzel a második film már egyáltalán nem foglalkozik, pedig a navigátorokat igazán nem ártott volna behúzni a sztoriba valahogy, pláne annak fényében, hogy Villeneuve már a folytatáson elmélkedik.

A felháborodásom tehát ennek a Chani > minden más relációnak köszönhető. Pault sem éreztem olyannak, amilyennek szerettem volna. Van egy átalakulás a karakterben, de valahogy az eredeti történetben nekem ez a magabiztosság, amit a film vége felé projektál, sokkal inkább fakad egy valós bölcsességből, nem pedig arrogáns hisztizésből. Nem éreztem a karakter beérését.

Az persze talán jó ezzel a Paul karakterrel, hogy nem feltétlenül egy pozitív figuraként érkezik meg a film végéhez, és így kicsit talán érettebb a film, mint mondjuk a klasszik csillagok háborúja... visszafordultunk volna a hetvenes évek Hollywoodjának cinizmusához? Könnyen lehet. Mindegy is. Az tény, hogy jót tesz a filmek, hogy nincs a végén eső, kivirágzás, táncoló ewokok, petárdázás, hepaj. Van helyette sértődött elgilisztázás a sivatagba. Hát ennél mondjuk találhattak volna jobb lezárást.

Azért is olyan fájó ez a zárókép, mert ez már csak és csakis csak a monetájzésönről szól, tehát a kliffhengör, a várakozás, a mítoszépítés, a minden, amitől rosszul vagyok. Az első Dűne könyv amikor véget ér, akkor véget ér. Van aztán folytatva, de nincs semmi forshadowing...ez a bekezdés kész lingvisztakai botrány, de ha egyszer a filmes zsargon tele van baszva ilyenekkel, akkor mit lehet tenni? Szóval a sztori úgy, ahogy kerek, a második könyv évekkel később veszi fel a szálat, de a film végét elnézve itt nem lesz ekkora hézag. De mi lesz akkor? Chani ellenmozgalmat alapít? Vagy elmegy egereket tenyészteni? 2-3 év, és megtudjuk, mert ugye "the spice must flow".

És a probléma valóban a spice, a fűszer. Jodorowsky és Lynch lecsapta a Dűnét Arrakis megmentésével, mert akkoriban még nem volt prequel/sequel/remake őrület. Semmi nem garantálta, hogy maga a film siker lesz, pláne nem, hogy a folytatása is. Ma már így nagyon távolról nézve azt mondanám, hogy az ellenkezője igaz, vagyis hogy nehezebb elbukni egy nagy címmel, mint nem, ezért is gondolkodik mindenki egyből folytatásban, de ennek eddig kivétel nélkül az volt a végeredménye, hogy egy-egy sztorit a saját iszonyatosan fájdalmas haláláig húztak végig. Biztos vagyok benne, hogy a Dűne sorsa is ez lesz, és ezt mind megspórolhattuk volna azzal, ha lecsapjuk a film utolsó jelenetét. Szomorú.