Na mi a jobb a szexnél?

 


Hunter S. Thompson nyomott egy sunyi, de jól időzített kámbekket az életembe egy teljesen váratlan bolhapiacon. Általában a könyves részlegnek nem szentelek annyi figyelmet bolhapiacokon, mert túl sok az érdekesség, de túl lassan olvasok ahhoz, hogy elolvassak mindent, ami érdekel, de ha egy Hunter S. Thompson könyv kacsint vissza, akkor nincs menekvés. Pláne, ha egy olyan, ami Magyarországon beszerezhetetlen... vagy hát olyan 12 éve, amikor a szakdogámat írtam Thompson munkásságáról még az volt. A "Better Than Sex: Confessions of a Political Junkie"-ról van szó. Az alcím pedig meg is válaszolja a nagy kérdést, hogy mégis mi lehet jobb a szexnél, de a történet azért mégsem ilyen egyszerű.

A Better Than Sex ay 1992-es amerikai elnökválasztás kálváriáját járja körbe Thompson thompsonisztikus, gonzó szemszögéből. Ugye a legtöbben a doktor urat csak a Félelem és Reszketés Las Vegasban miatt ismerik, de az érdeklődőbbek még talán hallhattak a Hell's Angels motoros klubbról írt könyvéről, vagy esetleg néhány Johnny Depp rajongó még vághatja a Rumnaplót, ami Thompson kissé középszerű regényén alapuló, szintén középszerű film. Zárójel a zárójelben, hogy emlékeim szerint a Rumnapló forgatásán jött össze Johnny Depp Amber Hearddel, és hát látszik is némi szexuális feszültség a képkockákon, és ezt nem utólag látom bele, mert ez az észrevételem előbb alakult ki, mint hogy tudtam volna az ő párosodásukról. Na mindegy is, nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy Johnny Depp számára a Rumnapló egy postmortem tisztelgés volt a Thompson előtt; csak a Thompson iránti rajongása vitte rá erre a projektre, ezért érdekes belegondolni, hogy a mára kicsit kisiklott karrierjét is végső soron Thompsonnak köszönheti talán, mert ugye ha nincs ennyire oda érte, akkor lehet nem jön össze Amber Hearddel, aztán meg nem szarnak egymás ágyába a bíróságon ország-világ hallatára.

Amber Heard és Johnny Depp és a szerelem


A fentebb említettek tehát Thompson ismertebb művei, de jóval kevesebben tudják, hogy a politika is rettentően foglalkoztatta, nem csak a drogok, a motorok, a lóversenyek, motorversenyek, futóversenyek. 1970-ben maga is be akart lépni a közszférába, mint Aspen sheriffje és majdnem sikerült is neki. A programja kicsit a Magyar Kétfarkú Kutyapártét idézte meg. Radikális változtatások a mindenben is, aszfalt felszedése az utakról, pocsék drogot áruló dílerek elleni legális panasztétel, rendőrség lefegyverzése, halászat-vadászat betiltása a turisták számára, névváltoztatás Aspenről Fat City-re és egyéb nyalánkságok.

Ezen kívül írt már kampányos könyvet is, mégpedig az 1972-es választásról Fear and Loathing on the Campaign Trail '72 címmel, mely választáson George McGovern-t támogatta Richard Nixon ellen. Itt már kezd érdekes lenni a történet, mert az elmúlt években egyre gyakrabban gondolkodtam eme választás kapcsán Thompson munkásságán, mivel itt annyira aktívan agitált McGovern szenátor mellett, hogy szerintem a modern fake news történelem születése is az ő munkásságának eredménye. Semmi durva nem történt, de egy másik demokrata jelöltről, Ed Muskie-ről azt írta, hogy ibogain-függő. Hogy mi az az ibogain, milyen hatása van az emberre, hogy kell fogyasztani, milyen színű, fokhagymával és paradicsommal lehet-e belőle pörköltöt főzni, senki nem tudta, de talán még Thompson sem. Azt viszont mindenki tudta, hogy ha a legdrogosabb, legbizarabb újságíró ilyet állít, annak lehet valami alapja, hisz színre színt, számra számot, zsák a foltját és még ilyenek. Az egészből persze nem volt semmi sem igaz. Adtunk egy pofont a felkent, objektív újságírásnak, de erre a fogalomra még később visszatérünk!

Előtte viszont a jövőbe térjünk vissza, 1992-be! George Bush regnáló elnök úgy áll neki a kampánynak, hogy elbocsájt mindenkit, mert annyira népszerű, hogy egyszerűen semmi sem biztosabb a következő választási nyereségnél. Bedőlt a Szovjetunió, megnyerte az Öbölháborút, hurrá, minden fasza. Aztán egyik pillanatról a másikra fordul a világ, a gazdaság nem hasít annyira, botrányok, amiket már egy kevésbé komoly magyar nem-kormánypárti lap sem írna meg, mert a kutyát nem érdekelné, de ott és akkor fontosak, és jön egy kihívó, Bill Clinton. Thompson pedig nem tudja mihez kezdjen ezzel. Mint demokrata beállítottságú, Busht nem tartja opciónak, ugyanakkor egy olyan alakra sem szavazna jó indulattal, aki füvezett már, de "nem tüdőzte le".

Bill Greider, P.J. O'Rourke, Jann Wenner, HST, Bill Clinton..utóbbi nem osztozott a sültkrumplin..

Ismerős a helyzet? Van egy regnáló jóember, akire biztosan nem akarsz szavazni, meg egy olyan, akire szintén nem, de ha választani kell a kettő közül, akkor lenyeled inkább a békát és behúzod az ikszet a nemletüdőző szexuális ragadozóra, vagy épp valami kígyózó prímszámkalkulátorra? Ilyen a demokrácia, de Thompson szamurájként kezelte a helyzetet. Még ha nem is volt neki Clinton kifejezetten szimpatikus, és gyakorlatilag egy jó szót se tudott mondani róla, mégis teljes vállszélességgel kiállt mellette a kampányban, és a győzelem után is támogatta.

Követendő példa, vagy ez maga a demokrácia rákfenéje? Nem könnyű megmondani. Nekem nem sok élményem van ebből az időszakból. Annyi dereng hogy láttam ezt az ősz hajú bácsit mosolyogni a tévében egy szinte ugyanolyan, de kicsit csíkszeműbb őszhajú bácsi oldalán. Ez volt a híres Bill Clinton- Borisz Jelcin-féle komikus politikai duó, de hogy miről szólt ez az egész, arról fogalmam nem volt. Aztán volt egy ilyen, hogy a délszláv háborúban leszedtek valami amerikai lopakodót. Nem lopakodhatott túl jól, gondoltam akkoriban...

Na de elég a gyerekkori nosztalgiázásból! Fontosabb dolgunk van! Meg kell fejteni Thompson (újság)írását, mert a könyv érdekes kérdéseket feszeget. Többször is említésre kerül mindenféle szexbalhé Clintonnal. A sztori egy bizonyos pontján egy fiatal nő odaállít Thompsonhoz, és azt állítja neki, hogy felvételei vannak arról, ahogy Clinton három fiatal lányt abuzál kormányzói rezidenciáján, és az egyik ő maga. Amikor a Better Than Sex kijött, ezt a részt betudhatták az olvasók a szokásos Thompsonos, gonzós, nagyotmondós, fikciós újságírásnak, de mint az elmúlt hetekben (is) kiderült, Clintonnak valóban sok szexcsontváz volt a szekrényében. Vagy inkább szexbaba.

Azért is találtam érdekesnek a könyvet, mert ahogy tapasztalom a környezetemben, a kilencvenes évekre valahogy mindenki kellemes nosztalgiával emlékezik vissza, de Thompson írásában ennek a derűlátásnak semmi nyoma, sőt inkább az ellenkezője fogalmazódik meg. Az amerikai század végeként emlegeti az időszakot, ráadásul a könyv gyakorlatilag annak a redvás szendvics vs gennyes tus szavazásnak nagyon korai elődje, amit aztán a South Park olyan szépen megsorozatosított a Trump vs Clinton választási évben, 2016-ban. Megint az a helyzet, hogy nem ismerem az akkori korszellemet, de érdekes lenne tudni, hogy a nagy többség hogyan élte meg ezt a választást. A Rolling Stone másik nagyágyúja, P.J O'Rourke mondjuk Thompsonnal ellentétben arra buzdította az embereket, hogy egy ilyen szavazáson jobb, ha el se mennek az urnákig....

Thompson a könyv végén rátér a már emlegetett objektív újságírás kérdésére is, és kifejti miért nem célszerű objektívan írni a politikáról. Az állítása nagyjából az, hogy vannak olyan dolgok, amik papíron jól néznek ki, a valóságban viszont nem azok. Lehet George Bush vagy Richard Nixon érdemeit sorolni, de ezek nem adják vissza azt, hogy valójában kik is voltak ezek az emberek. Nézzük meg mondjuk Orbán Viktort: épp az ötödik miniszteri ciklusát tölti, ebből négyszer 2/3-os többséggel vezette az országgyűlést, meghatározó a nemzetközi politika színpadán, a magyar lakosság többsége szereti, miniszterelnöksége során pedig komoly konjunktúra volt Magyarországon, ami csak az utóbbi években torpant meg. Jó, nem? Nem. Ennyit a tényekről.

Az utolsó pont, ami releváns a könyvből, az Thompson Nixonról való megemlékezése. Nagyon érdekes ez a rész, mert rettentő kemény szavakkal illeti Nixont, de mégis tisztelettel beszél róla. Ez a tisztelet pedig annak köszönhető, hogy Nixon egy letisztult főgonosz volt. Csalt, hazudott, barátait hátbaszúrta, stb. így egyértelmű volt ki ő és az is, hogy őt bizony mindenféle rossz érzés nélkül lehet utálni. Ez a tisztelet talán annak is szól, hogy ezek az amúgy nem túl hízelgő hogyishívjákok egy politikus tarsolyában nemhogy fontos, de talán esszenciális eszközök. Ez a politika lényege kérem, hogy trükközni, kettősbeszéd, hazudni, ígérni, hátbaszúrni, szájbaszarni, választást nyerni. Kopipészt magyar párhuzam.



A Better Than Sex cím nem egy állítás, hanem egy kérdés, amire Thompson végül egyértelműen nemmel válaszol, viszont szerinte Nixon esetében a válasz igen. Szerintem pedig Orbán Viktor esetében is ez a válasz. 


Megjegyzések

  1. Szokatlan ez az új konformista blogspot téma. A fekete alapon narancssárga betűk rendkívüli vizuális élményt nyújtottak.

    A gennyes tus és redvás szendvics jóval korábbi: 2004 Bush - Kerry (ezt ki kellett keresnem). 2016-ban besárgult Garrison nyert a zseniális *fuck'em all to death* kampányával

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj, nem tudom mihez kezdjek a vizuállal... Nincs se türelmem se érzékem az ilyen frontend izélgetéshez:(

      Erről fuck'em all to deathről a másik Thompson film, a Where The Buffalo Roam jutott eszembe. Ott meg Nixon mondja, hogy "Fuck the doomed". Az megvolt?

      Törlés
    2. Megnézem. Már jónéhány éve listában, de még nem vettem rá magam

      Törlés

Megjegyzés küldése