Elnézést kérek minden kedves olvasótól, aki lelkesen várja a szórványos megmondásaimat, amiért az utóbbi időben amolyan könyvklubbá züllesztem ezt a blogot, de ma Tarantinot fogunk tárgyalni, szóval talán csak beleillik a főleg filmes tematikába a dolog. Tehát vagyon egy Tarantino, aki már jó pár éve húzza az agyunkat az utolsó filmjével, meg visszavonulásával, de ezzel párhuzamosan megkezdte írói munkálkodását is, és tavaly jelent meg a második könyve, a Cinema Speculation. Erről lőn itten szó!
Danko Jones a koncertjeit régen mindig a Mountain című számmal zárta, ami egy jó nagy szájalás, de szinte mindig elmondta a szám közben, hogy "There's one thing rock 'n' rollers love to do more than anything else. More than even listening to rock 'n' roll, is TALKING about rock 'n' roll". Na Tarantino pontosan ez, csak filmben. Biztosan szeret filmeket készíteni, filmeket nézni, de IMÁD filmekről beszélni. A Cinema Speculationben pedig pontosan ezt csinálja. Azokat a filmeket veszi sorra, amiket kora tizenévesként látott a moziban. Talán meglepőnek tűnhet, hogy eme filmek halmazába olyan filmek tartoznak mint a Dirty Harry, a Deliverance vagy Taxisoför (szép...háromból kettőt angolul, egyet magyarul..hát bocs), de ez szépen ki van fejtve, hogy mégis hogy történhetett így
Szóval a tárgyalt filmek kb 1968 és 1981 közötti időszakból valók, és az a sejtésem, hogy a magyar közönség előtt többnyire ismeretlenek, de néhányan még az amcsik számára is azok. Hogy értsem miről van szó, megnéztem minden filmet ami a fejezetek címében szerepelt, plusz meg egy-két filmet, ami sokat van emlegetve, majd miután megnéztem az egyes filmeket, elolvastam a rájuk vonatkozó fejezeteket. Ez volt a munkametódus, ami nagyon hatékonynak bizonyult.
Ezt a kis bejegyzésemet már rég elkezdtem írni, de közben a könyv megjelent Magyarországon is, és már a telexen is megjelent róla egy ismertető, szóval én inkább nem ismertetnék, csak előadnák egy-két gondolatot, ami felmerült a kobakomban a könyv olvasása alatt/után/által/végett.
Az egyik dolog ami érdekes volt számomra, az Tarantino viszonyulása Brian De Palmához. Egy pillanatig se mond róla semmi rosszat, egyedül annyit lehet a könyv alapján felhozni ellene, hogy nem volt túl önazonos amikor a Taxisoför Scorsesenek való átpasszolása kapcsán nyilatkozott. Mármint hát elsőre az volt, mert először azt mondta, hogy nem látta benne a pénzt, utána viszont már az volt a narratíva, hogy ez a sztori inkább Scorsese-nak való volt.Aztán a spekuláció benne is van a könyvben, hogy mi lett volna ha mégis De Palma csinálja meg a filmet és tényleg érdekes belegondolni, hogy mi lett volna ha...
Van ennek a témának viszont még egy ilyen spekulációs spekulálása, amit pedig Tarantino utolsó filmje, a Volt egyszer egy Hollywood vet fel. A film végén ugye Manson gyilkosai alapból nem is a Polanski villát támadják be, és hát jól meg is fürösznek a saját vérükben. Tarantino tehát a filmográfiája során másodszor írta át happy end-re a történelmet. A Cinema Speculationben azt írja, hogy De Palma annak köszönhette a sikerét, hogy történt egy üresedés a filmiparban, miután Polanski a sajnálatos Manson gyilkosságok után kiesett a képből, és ezt az űrt, a master of suspense űrjét ő akarta betölteni, és a Sisters-zel ezt meg is tette. A kérdés tehát, hogy Tarantino valójában jobban örült volna annak, ha Polanski marad a helyén és De Palma nem emelkedik fel? Vagy egyszerűen csak egy szórakoztató filmet akart csinálni, aminek a végén mindenki nevet egy nagyot, és örül, hogy a mindenki által imádott Sharon Tate-et alakító mindenki által imádott Margot Robbie vére nem placcsan a pofánkba? Szerintem ez az utóbbi verzió lesz a helyes, és csak túlgondoltam ezt a De Palma dolgot, de talán megér egy spekulációt egy több Polanskis és kevesebb De Palmás Hollywood.
A másik dolog, ami érdekes volt számomra, az a rasszizmus kérdésének többszöri taglalása. Nekem sem a Dirty Harry, sem a Taxisoför, sem a Rolling Thunder nézése közben nem volt olyan érzésem, hogy a főhős rasszista lenne, de hát a Cinema Speculation-ből kiderül, hogy papíron itt minden esetben nagyon keményen benne van ez a szál. Mondjuk az kissé irónikus, hogy Travis Bickle-ből úgy akartak rasszista, őrült antihőst csinálni, hogy nem engedték, hogy a filmben bármiféle eltérő bőrszínű egyénnel is konfliktusba kerüljön? A Rolling Thunderben is lecsavarták a mexikói betörők számát, és a bandavezéreket inkább amcsiknak tették meg, ezzel teljesen elvéve a rasszista szálat. Ez csak azért érdekes talán, mert manapság gyakran felmerül az egyes etnikai csoportok képviselete a filmekben, de ez a téma valójában egyáltalán nem új; már a hetvenes években is bőven foglalkoztak ezzel, és még a kontextus sem volt igazán más.
Amivel Tarantino viszont egyáltalán nem foglalkozik a könyvében az említett filmek kapcsán, az a nők szerepe a tárgyalt filmekben. A Vertigo kapcsán már elmélkedtem erről, hogy vajon a Kim Novak által megtestesített Madeleine/Judy vajon nemezis, vagy áldozat volt-e a nézők számára, amikor a film megjelent. Na most, amikor a Cinema Speculationben szereplő filmeket néztem, az alapállás gyakran az volt, hogy van egy főhősünk, meg egy nő az oldalán, aki néha talán kicsit segít, de általában inkább arra jó, hogy szarrá lehet pofozni, amikor épp a széna nem áll olyan optimális szénális pózban. Steve Mcqueen, Robert Duwall és William Devane igen keményen pofozzák női társaikat a The Getawayben, a The Outfitben és a Rolling Thunderben, ráadásul ahogy olvastam a The Getawayben ez még improvizált is volt. Ali Mcgraw mondjuk annyira nem vehette magára, mert a forgatáson összejött Mcqueennel. Annyira elfogadott volt a hetvenes évek amerikájában a nőkkel szembeni erőszak, hogy még maguk a nők is elfogadták, hogy ez a dolgok rendje? Senkinek nem szúrt ez szemet?
Az utolsó pedig, ami kikivánkozik belőlem a könyv kapcsán, az a Paradise Alley-vel kapcsolatos fejezet. A Paradise Alley Sylvester Stallone kis szívecsücske projektje, melyet ő írt, rendezett és még a főszerepet is elválallta a rendező kérésére. A könyvben a fejezet a Rocky és a Rocky 2 éltetésével foglalkozik, ami engem nagyon megdöbbentett. Csak egyszer láttam a Rocky-t és tetszett. De ez rég volt, kicsi voltam, naiv is, de na. Aztán ahogy múltak az évek egyre több és több filmet láttam, és egy ponton leesett, hogy a Rocky behúzta az 19777-es legjobb filmnek járó Oscart, ami nem is lenne akkora baj, ha a jelöltek között nem lett volna ott még a Taxisoför és a Hálózat is. Szerintem mindkét film mérföldekkel értékesebb a Rockynál, de ez persze ízlés kérdése, meg Tarantino narratívája a Rockyval kapcsolatban valamennyire megindokolja, hogy miért volt a Rocky győzelme fontos a hollywoodi filmipar szempontjából a hetvenes években. Azt viszont senki nem mondhatja, hogy a Rocky által teremtett struktúra ne lett volna mára egy bőőőven bőőőven lerágott csont. Millió sportolóról millió film, és mindig egy Rocky-t látunk, aki szerény körülmények közül kitartással és gyakorlással a nagyok közé lép. Hurrá! De ok, ez sem a Rocky hibája, max a sporté.
Na de Rocky, nem Rocky, beszéljünk a Paradise Alley-ről. Nagyon röviden a Paradise Alley Stallone Mean Streets-je, csak jóval jóval gyengébb. Ami nekem nagyon szúrta a szemem, fülem, lelkem, egészem, az pedig Stallone által alakított Cosmo karaktere. Cosmo egy nagy dumás. A piti alvilági figura, aki próbál mindenkinek lyukat beszélni a hasába és még sikerül is, csak épp az agya nincs meg ahhoz, hogy a sikert anyagi sikerré kovácsolja. Na és ezt nem veszi be a gyomrom. Stallone, mint a dumás. Valahogy annyira erőltettnek éreztem, ahogy nyomta ezeket a tipikus new yorki gengszter szövegeket, hogy szinte kellemetlen volt nézni, másrészről elismerést is éreztem iránta, amiért egy ennyire karakteridegen szerepet beválalt. Végig ahogy néztem a filmet az járt a fejemben, hogy Robert De Niro mondjuk mennyivel jobban tudná hozni ezt a figurát. Aztán amikor elolvastam a fejezetet a könyvben, kiderült, hogy az eredeti elképzelés szerint Stallone De Niro-t akarta volna Cosmo-nak, Lenny-t Al Pacino alakította volna, és Stallone pedig a csendes, de erős Victort játszotta volna. Na EBBEN a felállásban ez egy nagy film lehetett volna! Na jó, talán még így sem, hisz a történet nem kerek, tele van elvarratlan szálakkal, a végső harc pedig súlytalan.... de ez a Stallone dolog legalább engem nem zavart volna annyira piszkosul de nagyon.
A Telex ismertető kapcsán még annyit megírnák mán, hogy lehet a magyar fordítás végett megváltozott a szöveg, de mintha nem ugyanazt a könyvet olvastuk volna Klág Dáviddal. Arra gondolok itt, hogy Tarantino ugyan szigorú Paul Schrader egyes húzásaival, de egyáltalán nem ostorozza konzisztensen, sőt igazából senkivel szemben nem utálkozik és nem is istenít senkit a végtelenségig. Kibeszéli a filmeket, de semmit nem ajnároz. Rávilágít a pozitívumokra és a hiányosságokra egyaránt és ettől igazán gazdagok az analízisei. Úgy érzem, hogy a könyv olvasása engem is megtanított jobban értékelni a kis dolgokat filmekben és egy új lencsén keresztül szemlélni őket. Köszi Tarantino, jöhet a következő (bármi)!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése