Szóval egy ideje már megvan ez a becsípődésem Nolan ellen, amin a Tenet nevű rettenet egy cseppet sem enyhíttetett, ellenben tovább erősítette bennem az ellenszenvet a rendező munkásságával, vagy tán jellemével kapcsolatban. Az obzerváció, melyet sajnos nem én fogalmaztam meg ilyen szépen és elegánsan a következő: Christopher Nolan rendkívül jó ötletekből csinál középszerű akciófilmeket. Gondoljunk csak az Eredetre (Inception); álomvilág, lehetőségek végtelen tára és kaptára! Erre kapunk egy huszadrangú lövöldözős maszlagot néhány Dicaprioi szájbarágással megszabdalva. Az Interstellarban mondjuk lövöldözés nincs, csak futás, suhanás, robbanás, verekedés, de szájbarágás annál inkább. Mi több, lopott szájbarágás! Méginkábbmitöbb az Inception alapötlete is igazából Satoshi Kon Paprikájának lelopása.
Na de jó, hát lopkodni lehet, szabad, sőt kell is, bár erről hosszasan lehetne értekezni, hogy mi a lopás, mi a tisztelgés és mi az ihletmerítés. Ezt majd máskor. A másik dolog ami végtelenül irritál Nolan filmjeiben az a következő Don Marquis idézetben fogalmazódik szépen meg: "If you make people think they’re thinking, they’ll love you. If you really make them think they’ll hate you.". Nem találtam meg a hivatalos fordítást hozzá, de nagyjából úgy szól, hogy "ha elhiteted az emberekkel, hogy gondolkodnak, szeretni fognak, ha viszont tényleg elgondolkodtatod őket, utálni fognak." Nolan elhiteti mindenkivel, hogy gondolkodnak. Elszór nyomokat a filmjeiben, amik valami későbbi eseményre utalnak és a közepesen figyelmes néző szépen összerakja és örül magának, a figyelmetlenebbek meg leesett szájjal csodálják az agyafúrtságot. Én is úgy oda voltam magamtól, hogy viszonylag az elején kiszúrtam a Tökéletes trükkben, hogy Christian Bale kétszer van ott, ahol csak egyszer kéne. Megveregettem saját vállam..köszönöm Nolan, okos vagyok!
Végül ott a stílus kérdése, amivel nem vagyok kibékülve, de ebbe majd a végén megyek jobban bele. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán minek nézem egyáltalán Nolan cuccait? Egyrészt kíváncsi vagyok. Sajnos a faszi napjaink legmeghatározóbb hollywoodi rendezője és érdekel, hogy merre kormányozza a hajót. Másrészről van bennem valami remény. Vannak jó Nolan filmek. A Memento pl. nagyot ütött a maga idejében. Lehet mai fejjel már az sem tetszene, de akkor és ott jó volt. A már említett tökéletes trükk már kicsit felemás, de egy nagyon fontos gondolatot megfogalmazott, ami azóta is sokat jár a fejemben: a jó showhoz az előadónak eggyé kell válnia a karakterrel. A batmanekből tetszett a Heath Ledger féle Joker..hát azt hittem hosszabb lesz ez a felsorolás, na de na! Nem tartom reménytelennek Nolant. Ott szunnyad a tehetség.
Az Oppenheimer ezért is tűnt bizalomgerjesztőnek. Itt nincs zitty-zutty az időben előre-hátra, oldalra-alulra. Életrajzi filmet nem is igazán lehet elrontani, max érdektelenre venni, mint ahogy azt David Fincher Mankjének sikerült. De a műfaj könnyű. Adott egy csodagyerek, már fiatal korában kilóg társai közül, tanárai nem értik, környezete felnéz rá, bíztatja, csodálja, de nem tudja követni. Aztán jön a siker, az elismerés, majd a hullámvölgy, a feloldozás, majd a fekete alapon fehér betűkkel leírt utóélet, credit roll, tapsvihar, függöny. Plusz ez a tudóstéma is kapós. A kódjátszma (The Imitation Game), a mindenség elmélete (The theory of everything) és a csodálatos elme (A beautiful mind) mind behúzott mindenféle oscarokat és ezt a hármat most csak így hasraütésszerűen böfögtem a klaviatúrára. Biztos van még sok-sok-sok hasonszőrű emlős. Tudóst filmre vinni tehát hálás projekt.
Mi több, hogy hangulatba hozzam magam, meg is néztem a Criterion Collection oldalán jelenleg ingyen nézhető dokumentumfilmet Oppenheimerről, ami nem csak arról győzött meg, hogy ez valóban egy jó téma, de hogy ebből biztosan sikerül egy nagyon jó filmet is kihozni. Oppenheimer a dokumentumfilmben megszólalók szerint egy igazi polihisztor volt. Szerette az irodalmat, a filozófiát, társasági lény volt, talán komcsi, de valószínűleg nem kém...Lehet egy ilyen embert nem szeretni?
Egy ilyen felcsigázott állapotból sikerült gyakorlatilag az első képkockának kipofoznia, amikor kiírják Prométeusz történetét a tűz ellopásáról. Kezdődik a szájbarágás. Illetve inkább a kuszálás. Mindenféle tér és idősíkokon ismerkedünk meg Oppenheimerrel, egyszerre mint öreg, posztatombombafeltaláló kommunistavádlottal és csodabogár, asperger-szindrómás ifjú titánnal, aki már diákévei alatt részecskékkel, elektronokkal és húrelmélettel álmatlankodik ágyában. A történet fő szálát Robert Downey Jr. karaktere, Lewis Strauss viszi és nekem a film végére sem lett igazán tiszta, hogy ez a szál miről is szól tulajdonképpen. Hát szívesen megfejtettem volna, ha hallom mit mondanak...de ezt úgy látszik nem akarta Nolan, mert gyakorlatilag az egész film alatt üvölt valami indokolatlanul drámai háttérzene, ami igazából már előzene, mert hogy igazából csak azt hallani; a társalgásokból pedig többnyire semmit. Fontos az is, hogy eme társalgások ne tartsanak egy helyszínen kb 3 mondatnál tovább. Ugráljunk térben és időben amennyit lehet. Beszélgessenek a szereplők az egyetemen, a konyhában, az újmexikói hegyekben, a vonaton, a hálószóbában, Bivalybasznádon, csak ne legyen egy schnitt 2 percnél hosszabb.
Tehát ez az élevezhetetlen ugrálás megy kb a film kétharmadában, viszont ahogy végre közelítünk az atombomba teszteléséhez, az ugrálás megszűnik, a feszültség nő. Számoljuk a napokat, órákat, perceket, másodperceket. Vajon milyen lesz a nagy bumm? Néma. Nagyon epikusra akarta venni Nolan a hepöninget, de igazából kliséken túl nem adott mást a katartikusnak szánt jelenet. David Lynchre gondoltam. Ő megcsinálta az atomrobbanást! Nolan...hát nem...
A nagyobb baj viszont, hogy a robbanás után visszatérünk ehhez a tárgyalós, flashbackelős, ugrálós, kapkodós, okoskodós maszlaghoz, ami aztán a film végéig már ki is tart. Én meg már az órámat nézegettem az utolsó 30 percben, hogy mennyi még Robi?
Na de elég már ebből a virnyákolásból, hát nem lehet nem mondani jót egy Nolan filmről! Lássuk csak... Cillian Murphy...ő a kihagyott ziccer, hogy csempésszünk megint valami jó kis futballizmust a magyar nyelvbe, no nem mintha nem lenne már elég, vagy inkább bőven sok. Cillian Murphy-n látszik, hogy beletetette a munkát a szerepbe, készült, biztos megnézte az összes fellelhető felvételt Oppenheimerről, mert tényleg csisszre hozza azt a rezignált, kiégett ábrázatot, amit Oppenheimeren láthatunk az 1945 után készült felvételeken. Ott van az arcán a megtörtség, a levertség és a bűnbánat. Ezen túl viszont Nolan levágta Cillian Murphy szárnyait és egyszerűen nem engedte, hogy kibontsa a karaktert. Nincsenek kifejezetten emlékezetes jelenetei, mozzanatai, meg úgy általában semmi ami adhatna némi ízt ennek az Oppenheimernek. A jobb pillanatai Matt Damonnal közösen történnek; a kettejük között érződik valami kémia, de Emily Blunttal pl ábszolute semmi és mással se nagyon.
A film egyébként tele van szórva sztárokkal. Gary Oldman, Florence Pugh, Kenneth Branagh, Josh Hartnett, Rami Malek. Kiélvezhetjük ezeket a fantasztikus színészeket fejenként olyan 3 mondat erejéig, aztán csókolom. A baj az, hogy igazából senki nem kap teret arra, hogy érdekessé tegye a karakterét. Nekem egyedül a Teller Edét alakító Benny Safdie volt valamennyire érdekes, bár az ő esetében meg az zavart, hogy Teller Edét egy piromán állatként ábrázolják, aki már az elején hidrogénbombázna az atombomba helyett. Tény, hogy később ő vezette a hidrogénbomba projektet, de kétlem, hogy egy ilyen tudós ennyire gyerekes robbanásmániás lett volna. Persze ki tudja?
Lehetne még 2-3 mondatot írni a zenéről és a technikai részletekről, de inkább kifejtem a bevezetőben és a címben tett állításomat. Gyakran keveredtem olyan beszélgetésekbe, amelyekben azt próbáltam megfogalmazni, hogy egy rendező akkor igazán jó, ha van saját stílusa. Stanley Kubrick jut mindig eszembe és főhőseinek meredése a kamerába, de ott van David Lynch is, akinek minden filmje minden jelenetéből üvölt, hogy ki a rendező. Spielberget szoktam felhozni ellenpéldaként, akinek nincsenek igazán sajátos stílusjegyei, max az, hogy bűzlik a filmjeiből a pénz. Nolannek van stílusa. Kevés jelenetből rá lehet ismerni. Van egy sajátos színvilága, zenei ízlése, de ami a legfontosabb stílusjegye, az a nolani narratíva. A narratívája kulcsa, hogy ugráljunk az időben. Meséljük a sztorit a végétől a közepéig, majd a közepétől az elejéig, majd az elejétől a végéig, miközben már az elején vagyunk, de még igazából a közepén, de mégis a sztori háromnegyedénél. Ez szórakoztató. Néha. A Mementonál nélkülözhetetlen, a Csapdánál (Following) hatásos, a Dunkirknél...hát érthető, a Tenetnél érthetetlen, az Oppenheimernél pedig egyszerűen idegesítő. Márpedig ha a rendező stílusjegye rossz, akkor a rendező is rossz. Félreértés ne essék, nem állítom, hogy a filmeknek lineárisnak kell lennie, de azt igen, hogy néha bizony el kéne tudni engedni ezt a görcsös ragaszkodást az összevisszaugrálós elbeszéléshez. Martin Scorsese nagyon jó példája a rugalmas rendezőnek. Nem annyira karakteres mint Kubrick volt, de a filmjei stílusát mindig a történethez igazítja. Nem csinálja meg kétszer ugyanazt, egyedi és karakteres, de nem zsúfolja be a filmeit egy illuzórikus Martin Scrosese dobozba.
Nem volt jó élmény az Oppenheimer. A címszereplőt nem ismertem meg és nem értettem meg, a Lewis Strauss szálat igazán fel se fogtam, vizuálisan meg full semmilyen az egész. A sikert viszont értem. Az Oppenheimer elülteti a kérdést a nézőben, hogy "mi lett volna ha"? Mi lett volna, ha nincs orosz kém a kutatócsoportban, mi lett volna ha Oppenheimer nem kerül fekete listára, mi lett volna ha Oppenheimer Jean-nal jön össze? Mi lett volna, ha egyből a hidrogénbombát fejlesztik, stb stb...Érdekes kérdések, jó ezeken elmélkedni, de inkább ajánlom a "The day after Trinity" című dokumentumfilmet, ha valaki a témában el szeretne mélyedni. Nolan meg ismét csalódást okozott, de nem adom fel. Továbbra is hiszek benne, hogy kinövi ezeket a tömegfilmes kényszereket és csinál majd egy igazi, őszinte filmet.
Utóirat: Hihetetlen számomra, hogy az egész világ felült erre a barbenheimer baromságra. Két eltérő hangulatú és témájú film egy napon jön ki. Juhú. Először tényleg vicces volt az egybeesés, de hogy ezen pörögjön az egész kikúrt interweb....hát az már több mint kiábrándító.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése