Elérkeztünk ahhoz a filmhez, amely elindította bennem ezt az egész legjobbfilmgyűjtögetőkeresgélő izét, történt ugyanis hogy tavaly a Sight & Sound 10 évente megrendezett legjobbfilmszavazós nagyágyú kidobta, hogy a világ valaha volt legeslegjobb filmje a "Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23". És akkor az egész világgal együtt tettem fel én is a kérdést: ez meg mégis mi a tököm? Az volt még benne a hírekben, hogy ezt megelőzően Hitchcock Vertigoja volt a legjobb, előtte meg 40 évig Az aranypolgár. A kritikusok egyébként egy 250 filmes listát állítanak össze, és nagyon jó filmek vannak rajta. Második a Vertigo, harmadik az aranypolgár, hatodik az Űrodüsszeia, nyolcadik a Mulholland Drive, stb. Tehát az az állítás, hogy van egy film, ami mindezt veri, ami több, jobb, szebb, értelmesebb, meghatóbb, mélyebb, a film esszenciája gyakorlatilag. Miután megnéztem a Jeanne Dielmant, azt éreztem, hogy pontosan ez a film az, amiért teljesen felesleges és hülyeség ilyen listákat csinálni.
Általában nem sokat taglalom filmek történetét, inkább csak egy-két dolgot írok, ami épp eszembe jut, azt jól van az úgy, de most összefoglalom a látottakat. Tehát van egy özvegyünk, Jeanne Dielman, aki részmunkaidőben prostituált, teljes munkaidőben háziasszony és anya. Napközben bevásárol, főz, mos, takarít, este kikérdezi a gyereket a leckéből és egy témányit még dumcsizik vele lefekvés előtt. A monotitást aztán az töri meg, hogy egy pontot váratlanul leszúrja az éppen aktuális, ágyban fekvő kuncsaftját, majd azt asztalnál ülve elmélkedik kicsit és slussz, passz, credit roll. Hupszi, elszpojlereztem? Szívesen! Ez az egész ügylet ugyanis három és fél órán keresztül zajlik. Megspóroltam ennyi időt a kedves olvasónak.
Ez persze kicsit tuskó megközelítés és mindjárt rátérek a bölcsészebb, társadalomfilozófikusabb diskurzusra is, de mint egyszeri néző... hát hogy mondjam, biztos nem rakod be ezt a filmet, hogy megkoronázd vele egy nehéz nap éjszakáját, nem rakod be családi karácsonykor, nem rakod be, amikor rossz kedved van, nem rakod be, amikor jó kedved van, szóval igazából soha, hacsak nem akarod a saját szemeddel látni a valaha volt világlegjobb filmjét. Én akartam, kihúzva, pipa, köszi, csocsi.
A Jeanne Dielman valahavoltlegjobbfilmi státusza azért olyan kurva fontos, mert a zsűri kritikusai szerint ez az abszolut feminizmus győzelme. Vagy inkább a feminizmus abszolut győzelme. Női rendező filmje női főszereplővel és stábbal a női lét problémáiról. Azt akarja megmutatni, hogy milyen nehéz egyedüli nőként gyereket nevelni meg úgy egyáltalán létezni és mindezt egy hiperrealista ábrázolásban megmutatni. Az imdb-n néhány rivjú panaszkodik, hogy ok, monoton élet, ez elég lett volna 15 percben is, minek ehhez 3,5 óra? Ezzel nem értek egyet. A monotonitást csak hosszan lehet megmutatni. Ez a lényege! Tehát a film kitűzött egy célt és azt sikeresen meg is valósította.
Pont a napokban gondolkodtam el azon, hogy a művészet akkor az igazi, ha nem öncélú. Ha az alkotó ki akar valamit fejezni a művével. Ezért tartok érdekesebbnek egy felhasított üres vásznat egy galériában, mint mondjuk egy tájképet. Ezen a gondolatmeneten végighaladva a Jeane Dielman tényleg jó alkotás. Tömören, nyersen kifejez valamit, és tipikusan az a film, amire ugyanúgy rádobhatja a felkészületlen elme, hogy "há ilyet én is tudok, csak krumplit pucol, puncit mos, paníroz, hát ez nem kunszt". De, kunszt, célirányos kunszt.
Ettől függetlenül a tradicionális filmes szempontokból semmiben sem jó a film. A cselekmény nem izgalmas és nem is kifejezetten elgondolkodtató, a színészi teljesítmény leginkább az általános iskolai vers- és prózamondó versenyek hangulatát idézte fel bennem, de inkább még a sima órai feleleteket. Petőfi Sándor: Anyám tyúkja. ejjmiakőtyúkanyókendaszobábanlakikittbent...ööö.... Ez már csak azért is zavaró, mert ugye a fő szempont a realizmus. A realitásban viszont az emberek beszélgetnek egymással, gesztikulálnak, testbeszéded alkalmaznak, arcokat vágnak stb. Itt semmi ilyen nincs és azt hiszem ez tudatos lehetett, hogy a monotonitást erősítse, de ettől már kicsit törik ez az egész realizmus koncepció.
Marad tehát a végső kérdés: tényleg ez volna a valahalegjobbizé? Izé talán, film semmiképp. Már ha a filmre úgy tekintünk, mint az összes művészeti ág találkozására, az esztétika és a történetelbeszélés csúcsára, akkor Jeane Dielman labdába sem rúghat. Ha viszont úgy állunk a témához, hogy minden ilyen izé, hogy szép képek, jó dialógusok, jó zene, ez mind csak arra van, hogy csorbítsa az üzenetet, akkor a Jeane Dielman tényleg páratlan, mert nincs benne semmi törekvés arra, hogy közönségfilm legyen, tehát kicsit punk, ami jó...Ennek ellenére senkinek nem ajánlom megtekintésre.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése