Nem tudok már referálni és igazából lusta vagyok kiásni, hogy ki, mikor és hol írta le, de valahol valaki leírta, hogy a nagymúltú Rolling Stone magazin hanyatlásának kezdete egy "10 cucc, amit 1 dollárért megkapsz New Yorkban" című cikk volt. Valószínűleg itt kezdődött egy intellektuális és kreativitási halál: a listázás. Tíz legjobb ez, tíz legszarabb az, top 250, top 25, 1001 film amit látnod kell mielőtt elpusztulsz, stb... Ellenben tökéletesen értjük miért megy ez. Egy listáról mindenkinek lesz valami véleménye, mert senki nem fog egyetérteni vele és mehet is az anyázás, a diskurzus, az egyetértés, az okoskodás. Én nem megyek bele a játszmába, nem teremtek újabb listát (még), de végigveszem azokat a filmeket, melyeket bizonyos megmondóemberek, megmondóbizottságok full önkényesen legjobb filmnek ítéltek valahol és valamikor. Oscar nem lesz, mert az mindig csak az adott évre vonatkozik.
Kezdem is a sorozatot az egyetlen kellemes meglepetéssel, amit pár éve éltem át ilyen legjobbezmegaz témakörben. Történt ugyanis, hogy a BBC Culture poll, ami 177 kritikust ölel fel 36 országból, és minden cikk úgy emeli ki ezt a részletet, mintha bááármi jelentősége is lenne, mert full őszintén: ki nem szarja le hány országból meg hány kritikus? Ha 300 kritikus lenne 85 országból, akkor "igazabb" lenne az ítélet? Hát jó, kutatásmódszertanilag talán, de itt nem egzakt tudományról beszélünk,nem-e? Na szóval a 177 harminchatnemzetiségű izé rájött, hogy a huszonegyedik század legjobb filmje bizony...dobpergés.....
A Mulholland Drive!!!!! Na és igen. Kisorsolták, megvan. Állítólag korábban az Aranypolgárt dobta a szuperdiverz szupernagy kritikus nyerőmasina, de erre később még visszatérünk. Most érezzük át egy pillanatra. Mulholland Drive. David Lynch az egyik kedvenc rendezőm. Sok egyik kedvenc rendezőm van, de ő az egyik kedvenceknek is a pantheonjába tartozik, sőt volt amikor ő maga volt számomra a rendezők Zeusza. Ennek tükrében elégedetten bólogattam, amikor olvastam ezt a Mulholland Driveos izét.
Először a Mulholland Driveot egy volt barátnőm mutatta még mielőtt barátnő lett volna egy késő éjszakába nyúló extrém metal buli után, hajnalok hajnalán, némileg ittasan de mindenképp fáradtan. A felvezetés az volt, hogy ez a kedvenc filmje. Menjen. Semmit nem tudtam addig se a Mulholland Driveról, se David Lynchről, se úgy a filmről általában. Táncoló párok, lila háttér, tejbetök módjára vigyorgó Naomi Watts, cuki humor, ügyetlen bérgyilkos, szakadozik a kép, elalszom, felébredek, Naomi Watts sírva maszturbál, zombifejű nő a sikátorban, nyugdíjasok szaladnak ki egy kék dobozból, mi az isten ez??
A hét további programja az volt, hogy megnéztem a filmet újra, de immár józanon és ébren, de igazából ez első nekifutásra nem sokat segített. Aztán megnéztem újra...és újra...és újra. Alakul. Nem tudom mi ez, de zseniális! A lelkesedés aztán rávitt, hogy nézzem meg mi mást csinált még David Lynch, úgyhogy jött a Lost Highway, majd később ugyanabban az évben megjelent az Inland Empire. Mindet imádtam akkor és imádom most is. Semmit nem értettem semmiből, pedig így sok sok év távlatából a Mulholland szinte triviálisnak tűnik.
Nem tudom az első belealvás mennyire számít, de érdekes módon pár éve elmentem a Radírfej vetítésére, ahol egy srác mondott valami bevezetőt, és arról anekdotázott, hogy amikor először nézte a Radírfejet, akkor elaludt és az álmai vegyültek a filmmel, és hogy ez az igazi szürrealizmus, stb, én meg mondtam magamban, hogy bazze ember, hogy mersz egy ilyen dumával kiállni, há nem szégyelled magad? Belegondolva velem is kb ez történt és ugyanott kötöttünk ki. Ettől függetlenül nem bátorítok senkit belealvásokra.
A napokban pont volt szerencsém újranézni a Mulholland Driveot moziban, bár hogy mennyire volt ez szerencse az némileg kérdéses, tekintve hogy valami olyan régi tekercset vetítettek, ami még az ősiség törvényének idejéből származhat, úgyhogy gyakran voltak fekete meg zöld csíkok a képben, plusz még a prozseksöniszt sem volt a helyzet magaslatán és némi fáziskéséssel cserélgette a filmet. Alapból nem nézem jó szemmel az ilyen bénázást, de volt egy pont ahol egyenesen rettegtem, hogy elbassza. Ez volt a Club Silencios jelenet. Laura Harring és Naomi Watts bemennek egy előadásra, amit kb az ördög tart, és ezzel elérkezünk mondandóm lényegéhez!
Miután az ördög, színpadmester, showman prezentálta nézeteit a live és a playback összefonódásáról vagy szétválásáról, jön Rebekah Del Rio és énekel. És itt ütött be a rettegés a moziban! Attól féltem, hogy ha itt a vetítőbácsinénijóégtudjaki elbassza, akkor lőttek a filmnek. Ez A jelenet hölgyeim és uraim! Nem tudom, hogy a Mulholland Drive tényleg a 21. század legjobb filmje-e, de azt tudom hogy ez a jelenet páratlanul csodálatos. Az egész Club Silencio rész óriási, de ez a Rebekah Del Rio performansz koronázza meg az élményt. Ez egyébként a film fordulópontja is, ugyanis itt fordul ki a cselekmény teljesen önmagából.
Digresszióként idebiggyeszteném, hogy a Mulholland Drive elvileg sorozat lett volna, a fele fel lett véve, de aztán nem lett belőle semmi, majd valamivel később a fejesek kitalálták, hogy mégis legyen, amin David Lynch eléggé kibukott, mert addigra már minden díszlet megsemmisült, úgyhogy újragondolta az egész sztorit és ez némiképp megmagyarázza miért van ekkora törés egy bizonyos ponton a filmben. Törés..hát nem törés, inkább csavarodás, mert a törés rossz, ez meg jó.
A konklúzió tehát: A Mulholland Drive talán nem a valaha volt legjobb film, sőt még talán nem is a legjobb 21. századi film, mégsőtebb még abban sem vagyok száz százalékig biztos, hogy a legjobb David Lynch film, de hogy a Club Silencio jelenet önmagában filmtörténet az hótzicher! Milliószor láttam már a filmet, milliószor talált be. Hibátlan. Imádom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése