Röviden összefoglalva a Patyomkin Páncélos a címhajón szolgáló matrózok lázadását dokumentálja az őket rothadt hússal etető tisztek ellen. Másznak a csontik a húsban, de az orvos mégis evésre alkalmasnak ítéli, aztán még meg is akarja a kapitány bűntetni azokat, akik nem esznek belőle, stb. A film valós történéseken alapszik és a kommunista forradalom előjátékaként tekintenek a hajón lezajlott eseményekre.
Filmes szempontból több érdekessége is van a Patyomkinnak. Először is tömegjelenetekben elvileg ez volt az első. Ennyi statisztát addig nem lehetett látni együtt ügyködni. Ma már ez eléggé adott, de na! A másik meg a babakocsi. A film egyik ikonikus jelenetében egy babakocsi legurul a lépcsőn és mindenki aggódik hogy mi lesz és maga a horror. Később ezt a babakocsi témát rengeteg filmben átvették, néha egy az egyben, lépcsőstül, mindenestül, mint mondjuk az "Aki legyőzte Al Caponét" egyik jelenetében, máshol pedig inkább indirekten, tehát útra kitolva autósüldözés közben a la Mad Max vagy Francia Kapcsolat.
Na de ami megragadta a figyelmemet, az nem ez, hanem maga a kommunista forradalom témája. Pontosabban annak feldolgozása, megközelítése, prezentálása. Mert hogy olyan érzésem támadt a film nézése során, hogy a Patyomkin Páncélos úgy nagyjából tökéletesen megfelel a mai zeitgeistnak. Lehet persze, hogy ez véletlen, de tavaly pl. pont sikerült megnézni zsinórban a szomorúság háromszögét, a menüt és a Rosszul vagyok magamtólt és hát mind elég rendesen rámegy a társadalmi elitre, még ha teszik azt árnyaltan és intelligensen is. A Patyomkin nem intelligens, hanem páncélos. És lő! Nem foglalkozik a kapitány perspektívájával, aki valószínűleg ugyanúgy szarban van, mint az egész legénység, nem érdekli a kulturális veszteség az odesszai operaház kilövésével, nem érdekli semmi, csak a lövés. Nagyon tuskó.
Másrészről felmerül a kérdés, hogy mennyire hasznos, célravezető és értelmes a minden árnyalása, ha az üzenet egyszerű? Nem-e higul fel azáltal, hogy rengeteg kérdést vet fel és mutat be? Erre a kérdésre mindig a punk/grindocore zenei analógia jut eszembe, vagyis hogy eme műfajoknak erejét pont a nyersség, az őszinteség és a kendőzetlen düh adja. Szerintem ez filmen is működhet és a Patyomkin Páncélos idejében valószínűleg működött is. Vagy hát a vasfüggöny keleti oldalán....egy ideig...talán.
Nem tudnám határozottan eldönteni, hogy a grindcoret vagy a neoszürrealista kubizmust szeretem-e jobban. Mindkettőnek mások az erényei, a baj csak akkor kezdődik, amikor egy film tuskó, de azt hiszi magáról, hogy árnyalt, lásd Christopher Nolan összes.Na de a lényeg most a düh. Mert hogy ezt a dühöt látom most is a filmvásznon, és már a valóságvásznon is, sőt nem csak látom, de érzem is. Az ijesztő a dologban az, hogy bármennyire is azonosulok a Patyomkin legénységével, valójában pont annak vagyok része, ami ellen harcolnak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése