Tutanhamon utolsó exhibíciója (Los Angelesben)

 

Tutanhamon (vagy ahogy a filmplakáton írják "Tutankhamun") a legindokolatlanabb híresség az ókori egyiptom történelméből, ugyanakkor talán ő az egyetlen akiről mindenki tud legalább egy mondatot mondani: "övé az az izé,az a szép aranymaszk,nem?"

De....az övé. És még? Hát akkor biztos az övé a legnagyobb piramis is ott Gázában,vagy Gizában vagy hol,nem? Nem...az Már Hufu, vagy talán ismertebb nevén Kheopsz fáraó piramisa. Jó, de akkor mit tud Tutanhamon? Hát részben ezt megválaszolja a Tutankhamun, The Last Exhibition, igaz csak igeningen pici részben.

A lekezelő, okoskodó felvezetés után jöjjön egy kis háttértörténet (mááá megen): A sors úgy hozta, hogy pont eléggé képben vagyok egyiptológiai kérdések terén, ugyanis pár hónapja megvettem egy történelmi magazin külön kiadványát az ókori egyiptomról és hát nyilván kapott a fáraók fárajója egy külön cikket a magazinban, amiből megtudtam azt a sokat arról a kevésről, ami Tutanhamon élete volt.

Kilenc évesen trónra kerül, tizenkilenc évesen meghal, kap egy meglepően, vagy tán annyira nem is meglepően kicsi sírkamrát meglepően telezsúfolva mindenféle izgi és kevésbé izgi objektumokkal, melyek átsegítették a temetkezési vállalkozókat a fáraói udvarban a totális kimerültség állapotába akkoriban, de biztos akkor is volt már egy Mészáros Lőrinc aki nagyot kaszált a projekten és a Nílus alapból jól megtömte a zsebeit krokodilürülékkel meg miegymással, ami az akkori népek számára kedves, kellemes és örömteli volt.

A dokumentumfilmben a fentebb rendíkvül csodálatosan összefoglaltakon túl nem sokat tudunk meg magáról a fáraóról, de amint az alcím sugallja, itt nem is egészen erről van szó, hanem hogy az exhibicionizmusról vagy inkább kiállításról, melynek értéke felbecsülhetetlen, de azért mégis sikerült beárazni olyan egymilliárd dollárra a kiállítás szervezőjének, miután hosszasan fejtegette, hogy ez prájszlessz mert nem kerülnek a tárgyak aukcióra meg micsoda történelmi érték meg stb. Kétség ne essék; tényleg az!

Szóval a film főleg a kiállításról és annak Los Angelesbe költöztetéséről szól, a logisztikai kérdések fejtegetése, kiállítási tárgyak védelme stb. Plusz még aránylag sok szó esik magáról a feltárásról és az akkori médiaszenzációról. A film apropója, hogy az említett feltárás pont 100 éve történt és akkoriban ez hűdemekkora nagy szám volt. És akkor ezt bizonyítandó megmutatnak nekünk felvételeket a korabeli kigyózó kigyókról, amik a British Museum előtt, körül, mögött álltak, hogy kicsit elképedjünk azon, hogy 100 éve az emberek mennyire más dolgokra pörögtek akkortájt. Meg aztán a fáraó beszivárgása a popkultúrába, múmiák, Boris Karloff miegyéb.

Amikor nem valami archeológus, muzeológus, fotográfus vagy rakodómunkás beszél, akkor Iggy Pop mesél öblös, füstös hangján, miközben animált szkarabeuszok futkorásznak fel-alá a vásznon. Ezek a részek szép romantikus érzést adnak, de itt sem hangzik el sok, max a fáraó fejdíszét díszítítő állatistenségek neve Iggy Pop dialektusban.

Nehéz helyzetben vagyok így most a konkluzionálódás hajnalán; egy hete sincs, hogy láttam a filmet, de már most nagyjából semmi igazán izgalmasat nem tudok visszaidézni belőle. Szépek a tárgyak, jó a narráció és az animációk, de a téma önmagában nem izgalmas. A fáraó életéről túl keveset tudunk, a múzeumtechnológiai kérdésekről túl keveset akarunk tudni, a 100 évvel ezelőtti események meg... azok mondjuk érdekesek. És hogy miért utolsó ez az exhibició? Hát mert állítólag többet nem akarják már Tutanhamon cuccait hurcolászni a világban, hanem mostantól a kairói gigamúzeumban lesz az egész. Aztán majd meglátjuk.