Hype hype hype. Mielőtt beültem volna a moziba, ahol az idős sznob norvég házaspár bevádolt azzal, hogy nagyon fontos helyüket foglalám be, a filmet mindenki orrba-szájba dícsérte körülöttem körutánam, szerte eme nagyvilágban. Hát mondom jó, megbecsült véleményű szaktekintélyek csak okosakat mondanak, bár a trailer nem tűnt ígéretesnek. Pedig...
Pedig az a helyzet,hogy az Everything Everywhere All At Once tényleg nagyon jó. Az elején kapunk egy sztereotíp kínai mosodás családot mindenféle kínaisággal, tört angollal, kapkodással, kulturális küszködéssel, mintha csak a Family Guy száraztisztítós kínais szkeccsét bővítették volna ki egy egész filmmé, de aztán az adóhivatalban borul az egész, amikor főhősünket, Evelynt (Michelle Yeoh) felkeresi férje Weymond egy párhuzamos idősíkból és elmagyarázza neki, hogy meg kell mentenie a multiverzumot. És itt elgurul a mindenki gyógyszere és teret nyer a totális káosz, őrület, szabadság, boldogság.
A film három fejezetre bomlik: 1) Everywhere 2) Everything 3) All At Once. Az első fejezet a játékos ismerkedés a multiverzummal. Az ötlet önmagában nem is új. Volt ugye az idők hajnalán egy nagyon népszerű Sliders sorozatunk, ami már ugyanezt a koncepciót fedezte fel 5 évadon keresztül, de régen is volt már ez, tán igaz se volt, meg aztán sokkal izgalmasabb megközelítés ez a késő-középkorú kínai mosodásasszony szemén és jellemén keresztül. Olyan ez, mintha beültetnénk a Barátok Közt hatvan plusszos törzsközönségét a Mátrixra vagy a Tenetre. Jajj, miért írtam le ennek a reteknek a nevét... Nagyon vicces és aranyos, ahogy Evelyn ismerkedik az új énjeivel, megváltozott képességeivel meg mindennel, ami épp történik körülötte. A jelenetek abszorditása tényleg fullra van járatva. Olyan dolgokat láttunk a vásznon amihez foghatót még sosem eddig, de nem is jutott volna eszünkbe se, hogy egyáltalán van igényem egy pucér seggű biztonsági dildóba seggesének látványára egy kung fu jelenet közepén, de kiderült hogy van és bármilyen banális, buta altesthumor is ez, hát csak vicces volt.
Aztán a második fejezetben véget ér a játékos ismerkedés, bohóckodás és rátér a film a kérdésekre. Mi végett is ez az egész? Hova vezet, mi értelme ennek, meg úgy bárminek is. Ez főleg a film főgonosza számára fontos, aki egyébként Evelyn lánya, Joy (Stephanie Hsu). Joy kimaxolja a Janne Teller Semmijét és mindent rádobál egy fánkra, ami aztán összezuhan és lesz belőle egy őrületes fekete lyuk. Ebbe a fekete lyukba akarja Joy, vagy főgonosz nevén Jobu Tupaki behúzni anyját, hogy elengedjenek mindent. Minden törekvést minden jót, mert végső soron semminek semmi értelme.
És akkor ezen a ponton kezdek el kicsit rágódni. Mi lett volna itt a jó döntés filmes szempontból? Beleállni a totális negativitásba, vagy átadni magunkat az érzelmi katarzisnak, a szeretetnek a reménynek? A rendezők eldöntötték ezt helyettünk, ami jó is meg nem is.Kicsit jobb érzéssel jön ki az ember a filmről, de a minap megnéztem egy interjút Terry Gilliammel, aki pont amellett érvel, hogy ennek az ellentétét akarja kiváltani a filmjei nézőiből és az érvelése elég meggyőző.
De az epilógusként szolgálatot teljesítményező rövid de szexi harmadik fejezet azé hagy nekünk rágódni valót, elmélkedési tápanyagot, táptalajt, spirituális matériát. Na nagyjából ennyi a film, de mégsem ennyi, mert a lényeg a nüanszok és a kérdések amiket a minden mindenhol mindig egyszerre örökre soha és semmikor vet fel.
Egyáltalán mi ez? Tucatfilm vagy artcore? Mély vagy sekélyes? És a legfontosabb: meg kell-e ezeket egyáltalán válaszolni? Nem biztos, de az már biztos hogy összeköti a film a hollywoodi mainstream trasht azzal amit szeretünk. Egy családi drámából csinál látványos kung fu,szájenszfiksön,eksönmúvi őrületet és azt mutatja meg, hogy valójában minden történet ugyanaz, akár két kő beszéli meg az ornitológia vagy onkológia vagy ontológia legfontosabb kérdéseit, vagy egy anyuka a lányával vitatja meg a felcserepedés (tudom ez a vicc már volt) nehézségeit, vagy szuperkungfu Evelyn dobja be szuperszereteterejét a rárohanó siserahadva és menti meg Juju Csubakkát a a bagellyuk mélyétől. A történet ugyanaz, a prezentáció teljesen más.Kicsit a Rashomon jut erről eszembe. Egy történet, négy vagy öt előadásmód, szemszög, szemlélet.
Michelle Yeoh. Soem értettem igazán miért olyan nagy név ő a filmiparban. Láttam néhány kínai kungfúszós verekvős meg bondjányként meg ilyen-olyan közepesen emlékezetes szerepekben, de amit itt alakít az valami elképesztő. Nem csak hogy minden arcát megmutatja, de minden arcot megmutat. Imádtam és remélem kap is majd érte százmillió szobrocskát mindenféle filmfesztiválok neveivel belegrávírozva, mert megérdemli. Aranyember.
Nagyon kíváncsi leszek hogy ez a film megtalálja-e közönségét, vagy hogy egyáltalán van-e neki olyanja, mert hogy két totál eltérő igényű fogyasztóközösségnek is tetszhetős lehet, de aztán mi van akkor ha egyiknek se fog? Optimális esetben a Minden mindig mindenhol valahol gétvéj drág lehet egy olyan réteg számára akik fogékonyabbak a pékember kalandjain túli világra, csak nem tudják hol induljanak el, de bennem az ellenkezője is felmerült és mi van, ha igazából a csodálatos asszony és a hasember is ugyanott hordozza magában azokat az értékeket gondolatokat mint mondjuk a Festen, csak acélköntösbe ágyazva, mélyen leföldelve, teljesen eltűntetve? Kétlem, de ki tudja. Nézzétek meg eztet bárhol bármikor, jó az!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése